Lehet-e élni hálózaton kívül? A Mesefalu naplója

Szuromi Jóskának (informatikus és volt DJ) és Valériának (Jóska felesége, fodrász) köszönhetően először jöttünk össze kis bérelt lakásukban (a helyről, környékről külön írok részletesebben a következő bejegyzésben). Eljött még Kékedi Jóska, akit már bemutattam, s ott voltunk mi öten a Mesefalu lakói. Megható volt a házigazdák figyelmessége a kis összejövetel előkészítésben és lebonyolításában: a hely megközelítésének pontos leírásától, a különböző időszakok legjobb magyar tánczenéjének „szolgáltatásán”, a sütésre előkészített húsok, a saláták és öntetetek, italok sokféleségén (ehhez mi friss hallal, palacsintával és kukoricával járultunk hozzá), a megtervezett programon át, a családias fogadtatásig.

Sorban a vízben a lakópark strandján: Kékedi Jóska, Szuromi Jóska, Valéria, Mari, Andris, Ági, Skyia, a második képen jómagam, helyet cserélve Kékedi Jóskával

Szinte az első perctől kezdve régi barátokként folyt a felszabadult társalgás, először a ház legkellemesebb, a teraszon berendezett szobájában, amely egyszerre háló, kis munkahely és társalgó. A társaság akkor vált pajkos „gyerekek” csapatává, amikor Kékedi Jóska, a „közös ismerős” megérkezett (lásd a képen egyedül). Arcvonásaiba már „gyárilag kódolva van” a huncut vidámság. A nyitottság, humor és előzékenység jellemezte végig a társalgást, amely egyáltalán nem hasonlított az amerikás magyarok körében nem ritka távoli „honfibú” és „hazaféltés” elcsépelt szövegeire.

Kékedi Jóska arcáról csak ritkán tűnik el a mosoly

Két olyan hely van a környékünkön, ahol gyakorlatilag mindent be lehet szerezni elfogadható áron az építkezéshez. Az egyikben – Home Depot (hóm depó) – nagyon kényelmes vásárolni, lehet válogatni. Ide a magánépítők szeretnek járni, akik saját maguk részére vásárolnak. Nagyon komoly szakmai segítséget kapnak a beszerzéséhez. Az eladóknak nagy szakmai és anyagismeretük van, lépten-nyomon jönnek és kérdezik, kell-e segítség. A másikban az építési vállalkozók vásárolnak inkább, akiknek semmi segítség nem kell, s anyaglistákat adnak le. A nagy beszerzők (2500 USD felett egy vásárlásnál) – mindkét helyen – kedvezményekben részesülnek (kb. 10 % nagyságrendben).

Ezen a kapun, hídmérlegen keresztül megyünk be a kőbányába

Az 1,6 tonnát el kellett egyengetni

A Home Depot-ban minden megvan, amire az építőknek szükségük lehet

Készségesen segítenek felrakni az árut a kisteherautóra

Az építési területen folyamatosan gyűlik a víz két tartályban a két "vitorláról"

Most nyiladozik az unokám értelme. A 15 hónapos Skyia sorban a harmadik, jelenleg négyen vannak: Roli, Dia, Skyia, Izus. Már szinte mindent megért, de beszélni még nem tud. Amit el akar érni, azt ki tudja fejezni mutogatással, noszogatással. Ha pedig valami nem úgy történik, ahogy szeretné, akkor erőszakosan – sírással, kiabálással, hisztivel – adja tudtunkra. Meglehetősen erős akaratú gyerek, nem lehet könnyen eltántorítani elképzeléseitől. Látszik rajta időnként, hogy szenved kifejezési képességeinek korlátaitól. Abban a korban van most, amikor már szeretne beszélni, de még nem tud, ezért gyakran dühös.

Egyáltalán nem meglepő ez a – számunkra – néha érthetetlen viselkedés, mert képzeljük el azt a helyzetet, amikor mindent értünk, volna fontos mondanivalónk, de válaszolni nem tudunk, s a másik ott áll előttünk értetlenkedve. Ez lehet nála most a helyzet. Onnan lehet észrevenni, hogy amikor jó a kommunikáció, kitaláljuk formálódó gondolatait, akkor a gyerek nagyon jó partner, vidám, kezes, szófogadó. Ha azonban szerencsétlenkedünk (az ő szemszögéből), akkor mérgessé, esetenként kezelhetetlenné válik.

Gondolom, ha elkezd beszélni – hamarosan, egyszerre tanul magyarul és angolul, sok mesét és dalt hall – a helyzet megváltozik. Meg lehet majd vele „értekezni” a dolgokat. Nagyon várom már ezt az időt. Nagyon kíváncsi vagyok, hogyan fogja majd föl fokozatosan a nekünk nem szokványos, neki viszont természetes helyzetet, amibe a szülei, s mi hoztuk, hogy itt él az erdőben. Egyelőre nagyon szeret sétálgatni a szabadban, arra mindig kapható, s ezzel meg nyugtatható, ha éppen rossz kedvében van. Nagyon szereti az állatokat (Kokó kutyust és Dió cicát), szeretne velük játszani (néha durván), azok pedig inkább menekülnek előle.

A Transindex Think Outside of the Box c. aloldala képes interjút közölt a Mesefaluról. Rácz Tímea (a képen) volt a kérdező. Sokoldalúan körbejárta a témát, láthatóan közel áll hozzá. Ezt írja róla a weboldal:  "Elvileg bölcsész, gyakorlatilag nem szeretne inside the box maradni. Még tapogatózik a környezetvédelmi témákban, de a kocaturista szemetét sohasem bírta. Érdekli az emberek sokféle hozzáállása az érzékeny kérdésekhez. Meg a városi legendák. Néha felhúzza magát az ellentmondásokon, aztán rájön, hogy ő sem választ mindig tábort. Mi lesz, ha nagy lesz? Valószínűleg ökóbb." Köszönjük az érdeklődést! Reméljük a cikk és a rovat további barátokat, híveket szerez elgondolásainknak és a Mesefalunak.

Éppen közeledtünk a Mesefalu kapujához, amikor két rendőrautó jött velünk szemben, Az út keskeny, ezért előzékenyen elengedtük egymást. Az első autó minket, a másodikat pedig mi nagy mosolyok és baráti integetések mellett. Akkor még nem tudtuk, hogy a Mesefaluból kanyarodtak ki éppen, amelytől alig 50 m-re voltunk már. A történet előzményei a következők. Andris nagy lelki nyugalommal rakodja le az Arany Jánoséktól kapott maradék épületfát a kisteherautóról, közben iPhone-járól zenét hallgat. Hihetetlen, hogy bárki bejön a területre, még hihetetlenebb, hogy két rendőrautó (olyan, mint a képen látható, ennek az autónak és rendőrnek nincs köze a mi esetünkhöz) araszolgat befelé, egészen fel az úttól legalább 400 m-re lévő házhoz.

Andris a kisteherautó platójról látta érkezésüket tágra nyitott szemmel, nézett értetlenül. Elvileg ilyen nem fordulhatna elő. Nem jöhetnének be, ha nincs kutatási parancsuk. De egyáltalán, miért jöttek hozzánk? Köszönés után az első kérdésük az volt, tudjuk-e a hely postacímét? Nyilván azt akarték ellenőrizni idegenek vagyunk-e itt. Andris megmondta, miután Ágitól megkérdezte lentről felkiabálva. Ebből és más dolgokból a rendőrök rájöttek, hogy a terület jogos lakóival állbak szemben (papírokat nem kértek!). Elmondták, hogy a környékről bejelentés érkezett napelemek ellopásról, azokat keresik. Eközben a földre lerakott négy napelem előtt álltak éppen, amelyet mi használunk, egyelőre nem a végleges helyükön (a ház tetején lesznek). Ha valami, akkor ez gyanús lehetett volna, de Andris elég meggyőző volt. Végül a dolog baráti beszélgetésbe ment át, hogy ez a területkialakítás miért ilyen (a Mesefalu girbe-gurba Főutcája), merőben eltérő az itt megszokott egyenes bejáratoktól és nagy területek letartolásától. Végül a randőrök elnézés kérések közepette, barátságos mosollyal távoztak. Ezt követően futottak össze velünk.

Jövő vasárnapra beszéltünk meg egy találkozót Szuromi Józseffel és feleségével Valériával. Őket a Mesefalu naplón keresztül ismertük meg. Tavaly decemberben költöztek ide San-Francisco-ból. Rajtunk keresztül jutottak el Kékedi Józsefhez (róla írtunk már korábban). S ő is jön a találkozóra vasárnap. Interneten mindent szépen leegyeztettünk. Ma Hilo tengerparti sétánya (Hilo Bay) felé igyekeztünk éppen egy kis fürdőzés után, amikor egy ismeretlen nő mosolyogva szólított meg bennünket magyarul. Bemutatkozott, Valéria (a képen balról), Szuromi József felesége volt, s már jött is a férj (a képen középen), az ismeretlen ismerős, akivel eddig csak interneten tartottuk a kapcsolatot. Megtörtént a gyors, előzetes ismerkedés, s a vasárnapi program személyes egyeztetése, különös tekintettel a menüre.

A véletlen találkozás Hilo-ban

A vitorlatető kellemes susogása mellett lehet dolgozni folyamatosan

A ház sarkainak helyét már korábban kijelöltem. Egyelőre még zavar a lábakban való gondolkodás és számítás, de nem megkerülhető, mert a mérőszalag, az építőanyagok hossza, mind lábakban és incsekben van megadva, a métert és centimétert nem érti senki. 24x16 lábas, azaz nagyjából 8x5 méteres lesz a ház alapja. Alagsora, földszintje és beépített tetőtere lesz. Az alagsor mellett egy kis domb van a bejárati oldalon, így a földszint a domb tetejével (zöldterasz) kerül egyszintbe.

A sziklapadlózatra egy saroksablonba öntjük majd a vasalt betont

A kifeszített viaszosvászon tetők alatt (első kép) nyugodtan meg lehetett kezdeni az alapok helyeinek megtisztítását. Néhány óra alatt elkészültem az első három sarokkal. Könnyen ment szernencsére, mert 10-15 cm-re már el is értem a lávakövet. Úgy túnik, hogy egy gyönyörű, lankás, fekete lávakő padlózat lesz az alagsorban. Ehhez arra van szükség, hogy a ház alatt teljesen leszedjük a felesleges földréteget. A negyedik saroknál akadt egy nehézség, amiről Andrissal kell konzultálni. A sarokhoz közeli fa vastag gyökerei támaszkodnak a sziklapadozatra. Mi legyen velükük? A fát szeretném meghagyni, vajon a gyökér veszélyezteti-e a fa stabilitását, elvágása esetleg végzetes lesz a számára. Nem tudom.

Andrissal átbeszéltük a második ház építésének menetét. Augusztus végére tervezzük befejezni, beköltözhetővé tenni. Elkészítünk egy 3D-s rajzot, amelyen az elképzeléseinket kidolgozhatjuk több változatban és az anyagszükséglet és költségek kiszámíthatóak. Most a közvetlen feladat a munkaterület fölé kifeszíteni egy vitorlavásznat (tarp), hogy az eső ne befolyásolja az építkezést. Végülis egy esőerdőben vagyunk. Másnap délelőtt megvettük, egyben számos anyag és eszköz árát is felmértük. Délután pedig pontosítottam a területet és kifeszítettem fölé az esővédő vitorlát.

Tető borítja az építési területet, kezdődhet a sarkok gödreinek kiásása betonozáshoz és az alagsor földalapjának egyengetése

A kivágott fatörzsek szállítása "egyiptomi" módon

346 A használható faanyag az egyik oldalon, a tüzelőnek való lomb a másikon

A megtisztított terület

Eltelt egy hét, szinte hihetetlen, hogy itt vagyunk, s minden adottnak látszik elképzeléseink megvalósításához. Berendezkedtünk Andriséknál a nagy házban, s megszerveztük a magunk hétköznapi életét. Kialakítottuk a közös dolgokat: foglalkozás az unokával, holmijaink elhelyezése, közlekedés, internet, bevásárlás, főzés, mosás, takarítás, vízzel, árammal való gazdálkodás, hulladék kezelése és elszállítása, stb.). Andrisék mindössze egy hónapja laknak itt, a ház még nem teljesen befejezett, ezért a közös élet megszervezése nem volt olyan egyszerű, mint gondoltuk, új rendet, szokásokat kell kialakítanunk mindkét részről.

A második ház közvetlen területének megtisztítása benzines rövidebb ideig tartott, mint gondoltam volna. Csupán néhány óra. Közben a fűkasza produkált különböző mutatványokat. Kilazult a tárcsája és elrepült egy fémbetét, amelyiken kijön a damil. Ezért másik tárcsát kellett feltenni rá. Szerencsére Andrisnak volt ilyen, mert egy hasonló eset miatt már korábban beszerezte. A lényeg az, hogy hamar átláthatóvá vált a terület. Kiderült, hogy hat fát kell kivágni majd biztosan, amelyek a házhely közepén vannak.

A megtisztított házterület a kivágandó hat fával 

A láncfűrésszel történő fakivágás is egyszerűbb volt, mint gondoltam, bár nem veszélytelen. Andris komoly képzésben részesített előzetesen. Az első téma a beöltözés, a biztonság, védőfelszerelések. A gép kezelése volt második téma, amelynél különösen a forgács repülési iránya volt fontos (alulról, vagy felülről vágjuk-e a fát), hogy ne lepjen be a fapor pillanatok alatt. A harmadik téma a fa bevágása aszerint, hogy merre akarjuk, hogy dőljön, amit a fa nagyjából megbecsülhető súlypontja is befolyásol. Ketten kell ezt csinálni, s hosszú kötéllel húzni a fát, hogy a kívánt dőlési irányt megtartsa.

Fekszenek a kivágott fák, a középen meghagyott fatörzsek az alagsorban egy asztal lábai lehetnek majd 

Ez nem mindig sikerül, mert az ágak beakadhatnak a szomszédos fákba – nálunk ez volt a helyzet – és az módosítja a fa esésének útját. Természetesen a láncfűrésszel is volt technikai probléma (beszorult, ill. kiugrott a lánc), s kicsit szerelni kellett. A következő lépés – amit magam fogok megcsinálni – a kivágott fák feldarabolása, a használható oszlopok elszállítása, a tűzifa összegyűjtése megfelelő helyen.

Csak a páfrány felületéből lehet sejteni, hogy ez sík terep, fel kell deríteni 

Ezt követően még a környezetet tisztítgatom, hogy még jobban látszódjon a terület, s kezdődhet az alap kijelölése, a sarkok és betontalpak betonozása. A két utolsó képen azt mutatom be, hogy a második ház közvetlen közelében, a fák mögött néhány méterre három most még buja növényzettel borított tisztás van, amelyeket ki lehet alakítani tűzrakó hely, pihenés, gyermekjátszótér, sportpálya céljaira.

A nagyobb tisztás, a lávakő alapot még nemigen látni, de a terep síknak tűnik 

Már az első napokban megkezdtük a második ház helyének keresését. Alapvető szempontként az szolgált, hogy megfelelő halló (normál hangok ne hallatszanak) és látó (a házakra ne legyen közvetlen rálátás, az erdő takarja el azokat) távolságban legyen a már meglévő épülettől és a tervezett közösségi helyektől, ill. a kabinoktól (kisebb komfort nélküli lakóházaktól). Továbbá meg legyen a telek szélétől a kellő távolság, s arra felé is erdő zárja el a belátást.

A Főutcáról így látni majd fel a dombra, a középső fánál lesz a ház sarka, itt az ösvény helyett kocsibejáró lesz. 

Bejártuk a terület már kialakított ösvényeit, s be-benéztünk a még járhatatlan részekre. Tisztásokat kerestünk, hogy ne kelljen fákat kivágni, vagy csak a lehető legkevesebbet a szükséges házterülethez. Azt is figyeltük, hogy merre nedvesebb vagy szárazabb a talaj, hogy a szóba jöhető hely ne legyen túl nedves, párás. A terület ugyanis dimbes-dombos. Fontos kérdés az is, hogy a Főutcától minél kisebb erdőirtással lehessen utat csinálni, ill. helyet legalább egy autó beállásához a szállítások miatt.

Itt egy enyhén emelkedő sétaút vezet fel majd a dombra, a ház bejáratához. 

Egy-egy lehetséges helyen sokat elidőztünk, s végiggondoltuk mindezeket a szempontokat, s elképzeltük, hogy a ház földszinti teraszán állunk, s mit látunk, ha körbenézünk. Megfigyeltük honnan-hová halad a nap. A bejárások végén két helyszín maradt. Az egyik teljesen sík erdei területen egy kis tisztás, körbenézve fákat látni, a nap csak meredeken tud besütni. A másik egy dombocska, ahonnan messzebb kilátni az erdőből.

A dombról, amely „zöldterasz” lesz messze ellátni az erdőben, különösen, ha a fákat a kúszó páfránytól megtisztítjuk. 

Egy napig az első hely volt a nyerő, mert nem akartunk lépcsőkön közlekedni minden ki-be járásnál. De a második, izgalmasabb helyet választottuk, enyhe felvezető ösvény kialakításával. (Ennek a helyszínnek a képeit mutatjuk itt be.) Andris ötlete volt, hogy ne a dombon magán legyen a ház, hanem mellette, lábakon álljon, s a dombot ún. zöldterasznak alakítsuk ki a ház teraszával egy szintben. Így ha akarunk – pl. esőben – a fedett teraszon üldögélünk, ha jó az idő, akkor a füves, virágos zöldteraszon.

 
Két gyalogösvény is vezet majd a Főutcára, itt Ági és Mari kukucskál be onnan a tervezett második ház dombja, majdani zöldterasza felé 

Az utóbbira két oldalról a két bejárat felé enyhén emelkedő erdei ösvény vezet fel. A domb melletti kb. másfél-két méteres mélység fölött lábakon áll majd a ház. Így a víztartás a ház alá kerülhet, ugyanitt elhelyezhetők a kiszolgáló műszaki – víz- és energiaellátó – egységek (vízpumpa, gáztartályok, akkumulátorok, stb.). A ház alatt vezet majd át egy már meglévő erdei ösvény is.

A zsinórtól balra az elképzelt zöldterasz, jobbra pedig a ház alagsora lesz

Különösen előnyös még ennél a helyválasztásnál, hogy néhány 10 méterre van csupán az erdő széle és mellette egy kisebb és egy nagyobb tisztás, ezek mintegy hátsó kertek lehetőséget adnak kisebb sétákra, kiülésekre, társasági összejövetelekre, helyi tábortűz, virágoskert, kis játszótér kialakítására kicsiknek és nagyoknak. Ezeket a helyeket szívesen gondoznánk majd, s osztanánk meg használatát a közösség tagjaival.

Itt jól látszik a szintkülönbség a zöldterasz és az alagsor között

A helyek megtalálásához, az odavezető ösvények járhatóvá tételéhez, a feltételezett helyszín áttekinthetőségének biztosításához benzines fűkaszával kellett megtisztítani a területet. Ez nem egyszerű fűnyírás, a loui páfrány (más néven staghorn páfrány) nagyon erős indákkal kapaszkodik fel az ohia fák tetejére is, az alja ezért kemény, mint a nyírfavessző. Szerencsére egy nagyobb teljesítményű géppel el lehet vágni.

Eddig nem dolgoztam még fűkaszával, de hamar belejöttem, s kifejezetten tetszik, ahogy egyik percről a másikra átalakul a terep

Beletelik egy-két napba, míg a kiválasztott helyet teljesen megtisztítom, hogy a domborzat teljesen átlátható, s a ház helye a jelenlegi hozzávetőleges behatárolás után pontosan kijelölhető legyen. Ekkor fogjuk meglátni igazán, hogy mely fák kivágására lesz elengedhetetlenül szükség, milyen jellegű és mennyiségű földmunkát kell majd végezni, s ahhoz milyen gép(ek)re lesz szükség. Ha ezt látjuk, megrendelhető a terep-előkészítés.

Életünk a Mesefaluban két síkon zajlik majd. Az egyiket a hétköznapok töltik ki. Fenn kell tartani a kibővült család működését, amiben mindenkinek kialakul a szerepe. Nekünk, később jövőknek, be kell kapcsolódnunk saját lehetőségeinkkel. Főzés, bevásárlás, takarítás, mosás, teregetés, stb. – szóval házimunka, ami mindenhol van, ahol az ember él és persze a gyerekprogram,. Mindezt újra kell tanulni az itteni körülményekhez alkalmazkodva. A második nap – a jó emlékeket felidézve – főztünk közösen egy jó kis paprikás krumplit.

Életünk másik síkján a Mesefalu programmal foglalkozunk, abban élünk, egyelőre nagyobb részt egy elképzelt világban. Tervezgetünk, hogyan folytassuk, mi legyen a következő lépés. Nagyon sok az ismeretlen, többfelé indulhatunk el: közösségi részek, lakókabinok, egy komplett kis lakóház magunknak és egyben minta a társulni szándékozóknak. A beszélgetések eredménye alapján az utóbbi lépés látszik megerősödni, ami az eredeti terv is volt.

Az építkezés kezdetétől napirenden volt egy kisteherautó vásárlása a sok szállítási feladat takarékos megoldására. Most adódott egy alkalom, egy 18 éves, munkaképes Toyota T100-as megvásárlására. A sokat látott darab nálunk még jó szolgálatot fog tenni az építőanyagok szállításában. Már másnap ki is próbáltuk, elszállítottuk a kukákban és műanyag zsákokban gyűjtött szemét elszállítására a Mesefalutól kb. 10 km-re lévő szelektív közösségi gyűjtőhelyre. Szemétszállítóként először, teherautó sofőrként másodszor próbálhattam ki magam. Annak idején – 1960-as évek végén – első gépjárművezetői jogosítványomat teherautóra szereztem meg, amit végül színtévesztésem miatt nem kaptam meg.

A mindössze 50 perces repülés után a gépből kilépve megcsapott bennünket a meleg. Mostantól már ez lesz folyamatosan. A kijáratnál a városba egy tábla figyelmeztetett, ettől a ponttól nincs visszatérés (a géphez), számunkra azonban mélyebb volt az üzenet. A kocka el van vetve? Alig mentünk néhány métert s Andrisék jöttek elénk. Megérkeztünk. A Mesefaluból hoztak egy gyönyörű gyömbérvirágot, amelyből nagyon sok van most mindenfelé nálunk.

A közös programunk egy nagy bevásárlással kezdődött egy új élelmiszerboltban, amelyet még nem ismertünk. A legújabb üzletet a legkorszerűbb eszközökkel szereltek fel. Itt már csak néhány pénztáros van mutatóban. A vásárlók maguk, egy automata segítségével számolják össze, ha szükséges mérik le a megvett árut. Az automatában egybe van építve a pénztárgép, a vonalkód leolvasó, és a mérleg. Van egy másik mérleg is az automata csomagoló asztalán, s figyeli, hogy amit leolvasott az jelenik-e meg a csomagokban. Az egész folyamatot egy munkatárs figyeli, ill. segít, ha valaki elakad. Hamarosan búcsút mondhatunk a pénztárosoknak is?

Furcsa érzés fogott el bennünket a Mesefaluba érkezéskor. Minden ismerős volt a videókról, de élőben itt lenni, nagy meglepetés. Az elképzelés és a valóság keveredésének sajátos kettősségéből adódik. Eltart még egy ideig annak a tudatosítása, hogy itt otthon vagyunk. Nagy csend, közel s távol sehol senki, percekig utazunk befelé a saját területünkön a kanyargós úton, s íme, itt a ház, ahol minden adott, hogy továbblépjünk. Egy kis szobát kaptunk, kicsi fészek, elfér benne minden dolgunk. Időnk nagyobb részét a házban Andrisékkal közösen töltjük a nagy konyha-társalgó-dolgozó-gyerek szobában.

Még az első napon készítettem egy tűzrakó helyet. Ilyennek mindenképpen lennie kell, még ha az nem az igazi, nagy, amelyet a Mesefaluban tervezünk. Andrisék ittlétük közel egy hónapja alatt annyira elfoglaltak voltak az építéssel, költözéssel, berendezkedéssel, hogy erre már nem maradt idejük. És persze a tábortűz akkor az igazi, ha társaság van. Hát akkor – gondoltam – épp itt az ideje. Kövekben nincs hiány, hamar összeraktam életem sokadik tűzhelyét, s meg is raktam. A Mesefalu első tábortüze jó alkalom volt arra, hogy elkezdjünk beszélgetni további terveinkről.

Skyia esti lefektetése kínált még számunkra kellemes meglepetést. A 15 hónapos kislány altatásának sajátos rítusa alakult ki. Fürdés és pizsamába öltözés után az egész család zenét hallgat, Andris dobol és mindenki dalol, ritmusra mozog, táncol. Skyia a szoba közepén táncol. Néhány szám után körbejár és mindenkitől puszival búcsúzik el. Apa, Anya, Kokó kutya és Dió macska, ha szerencsések több puszit is kapnak. Megható családi idill, nem lehetett kimaradni belőle. Ezután szépen felmennek az emeletre, kis szopizás után be az ágyba. Néhány perc múlva Skyia alszik.

Hawaii-t sokan a fővárossal, Honoluluval azonosítják. Valójában a Nagy Sziget neve egyezik az államával (Hawaii), a főváros pedig Oahu szigetén van. Az USA 50. tagállamának egyetlen igazán nagy és modern városa Honolulu. Rendkívül jó fekvése, természeti és éghajlati adottságai miatt a világ egyik legkedveltebb, legpazarabb üdülőhelye, amely egész évben, teljesen azonos körülmények között fogad vendégeket.

Legnépszerűbb részeit jellemzően gazdag emberek lakják. Szállodánk harminchetedik emeleti szobájából lenézve a tengerparti, saját úszómedencés szálloda parkolójára, ott egymást érték azok a bizonyos sokablakos, hosszú limuzinok. Már éjszaka is, amikor megérkeztünk lenyűgöző kilátás tárult elénk a városra ablakunkból. Igyekeztem reggel megörökíteni ugyanazt a képet, amelyeket alább (éjjel és nappal) egymás mellett mutatok be.

126, 156  A toronyszálloda egyik felső emeletén, teljes komfortban a nehéz elalvás alatt volt időnk elgondolkodni azon, milyen körülmények között jó élni. Budapest nagyváros, Csákberény és Pázmánd kisebb és nagyobb falvak. Itt pedig a szemet andalító szépségek és luxus közepette a nyitott ablakon át morgásnak, zúgásnak tetsző morajlás tartott ébren bennünket. Bár nagyon fáradtak voltunk, ez a hang sokáig nem hagyott bennünket elaludni, nagyon felértékelődött számunkra a csendes lakhely.

Az éjszakai taxissal megbeszéltük, hogy reggel 8-ra jön értünk. Időben összepakoltuk, s még hangulatos reggelinket is volt időnk elkölteni, amikor a taxi, negyed órával a megbeszélt idő előtt előállt. Így nagyon nyugodtan pakoltunk be és indultunk el, hogy egy utolsó  nekirugaszkodással átrepüljünk Honoluluból Hilo-ba, a Nagy Szigetre, ahol már Andrisék várnak bennünket. Szivárvánnyal búcsúztunk Új-Zélandtól, s szivárvány kísért el itt is bennünket a reptérre.

Amikor megláttuk a hatalmas sort a check in pulthoz egyedül az nyugtatott meg bennünket, hogy elég sok időnk van a beszálláshoz. Ekkor észrevettük, hogy van egy másik lehetőség is az ún. self check, amikor az utas egy automatánál saját maga regisztrál, méri le a csomagot, fizeti ki a túlsúlyt hitelkártyával (ha van neki mindkettő), s az automata kiadja a beszállókártyát, s a csomag jelző szalagot. Ezt az utas ráteszi a bőröndjére, átadja a bőröndöt a hordárnak (itt nincs sor). S kész is.  

Akkor vágjunk bele. Az elektronikus jegyünk eléréséhez több módon azonosíthatjuk magunkat, mi az útlevél megfelelő oldalát tettük be az automata olvasójába és a rendszer azonnal felismerte mindkét jegyet, s elkezdte a regisztrációt. Kérte rakjuk fel a mérlegére a csomagokat egymás után. Lemérte a súlyt, megállapította a túlsúlyokat, közölte az összegeket, szólt, hogy tegyük be a hitelkártyát, levette a pénzt, majd kiadta a beszállókártyákat és a csomagazonosító slejfnit és nekünk a csomagcímkéket. Persze, némi segítségre szükségünk volt menet közben, de azért simán ment a dolog. Hamarosan ez lesz az általános a reptereken.

Máté vitt bennünket Christchurchbe. Volt bennünk némi szorongás, mert két tényező is veszélyeztette repülésünket. Az egyik a chilei hamufelhő, amely néhány napja az egész déli szigetet beborította és egy időre minden járatot töröltek. A kérdés az volt, megtisztul-e az ég annyira, hogy elrepüljünk. A másik dolog pedig az utóbbi napok földrengése Christchurchben, az öt közül a legnagyobb 6-os erősségű volt és további házak omlottak össze a februári nagy katasztrófa után. Reménykedtünk.

Az út egy időre feledtette velünk a továbbutazás miatti szorongásokat. Az ún. West Coast (a déli sziget nyugati partja) védett világörökség, a Google Earth utcanézetében le is van tiltva, hogy ne az interneten nézegessék, hanem jöjjenek ide és nézzék élőben. Erre nyílott nekünk most lehetőségünk. Az úton Westport és Greymouth között feltűntek a parti és partközeli sziklák mindenféle alakzatokat formálva, amelyhez az itteniek a legkülönbözőbb képzeteket társítják.

Az út legérdekesebb látványossága Punakaiki településnél a Paparoa Nemzeti Park, ahol megálltunk egy rövid kirándulásra. A látogatóközpont (visitors’ centre) parkolójában a turistákra „szakosodott” veka madár minden érkezőhöz odajött és „bepróbálkozott”. Máté figyelmeztetett, ne adjunk neki semmit, mert elszemtelenedik, s a végén az ember kezéből kapja ki a kaját, éles csőrével képes komoly sebet is ejteni. Ez a madárka nálunk nem járt sikerrel.

Elindultunk a parti sétára nem sejtve még, hogy milyen lélegzetelállító élményben lesz részünk perceken belül. Az ösvény trópusi erdőn vezetett a partra.  Az idő nagyon kellemes volt, sütött a nap, nem fújt a szél, nem siettünk, mert a repülőnk  program szerint másnap indul (ha indul) és a szállásunk is le van foglalva Christchurchben.  

A partra kiérve az első sziklameredélyeknél még azt hittük, hogy egy érdekes sziklás partot fogunk látni, amilyenekkel az eddigi úton találkoztunk. Máté nem mondott előre semmit, pedig ő már jól ismerte ezt a helyet. Nyilván meg akart bennünket lepni a látvánnyal, ami sikerült is neki. Nagyon jól elbeszélgettünk, régi sztorikat elevenítettünk fel, jókat nevettünk, amikor egyszer csak elénk tárult egy káprázatos természeti jelenség.  

A természet valami egészen furcsa tájat „rendezett itt be", mintha azt üzenné, hogy nincs az a látványtervező, aki ehhez foghatót ki tudna találni. Egyik ámulatból a másikba estünk. Nem csoda, hogy fotósok az életük kockáztatásával fényképezték a szirteket, barlangokat, sziklaformákat a lehető legveszélyesebb helyekről. Íme egy sorozatkép a helyszínekről, amelyek között cikázva igyekeztem visszaadni az élményt.

A sok felvétel közül talán ezek mutatják leginkább a természet sajátos képződményeit, s annak nagyon szép „tálalását” egy kellemes séta keretében. Folyamatosan éreztük, hogy rendkívüli élményben van részünk. A réteges sziklák, barlangok, alagutak között és fölött kanyargó ösvények a trópusi dzsungelt idéző környezetben kínálta élmény szinte elemel a valóságtól. Valahogy az ember a táj részévé szeretne válni, szívesen örökíti meg magát e természeti jelenségekkel.

Hosszú utazásunk további része Greymouth magas hegyeken, hágókon vezetett keresztül. A folyóvölgyekben káprázatos hófödte hegyláncok és csúcsok kísérték utunkat a sziget belsejében. Ez az élmény némileg kárpótolt bennünket azért, hogy végül nem sikerült eljutnunk a Ferenc József gleccserhez, ahol akár hógolyózhattunk volna is egyet.  

De ehhez már önmagában is túl hidegnek éreztük Új-Zélandot, hogy egy ezzel színesítsük a programunkat. Maradt tehát a havas hegytetők távoli látványa. Volt azonban utunk során egy érdekes természeti jelenség. Az alábbi képen a havas bércek előterében, az úttól nem messze a hegygerincén és oldalában egy hosszabb sziklacsoport látható, minta szobrok sorakoznának egymás mellett. Kedvelt kirándulóhely, érdekes játék a látogatók számára a szikláknak sajátos formát és jelentést tulajdonítani.

Christchurchbe a naplementével érkeztünk, ami egyben a gyors sötétedést is jelentette így télidőben 6 óra körül. Családias motelünkről még sikerült egy utolsó nappali felvételt készíteni (lásd alább). Az este folyamán azonban már nem vitt rá a lélek a fényképezésre, annyira lehangoló ez a város az ismételt, néhány nappal ezelőtti földrengés után. Az egész városközpont – a település lelke – összeomlott, le van zárva, másutt egész utcák, házak vannak bekerítve, jelezve, hogy használhatatlanná váltak, felújításra várnak.

A XIX. század közepén az agy első komoly kutatói azt gondolták, hogy a helyi viszonyok az emberekben olyan mélyen élnek, hogy a lokalitásnak, mint térérzékelésnek és térmodellnek is van agyi központja (lásd az alább ábrát, kicsit a szem fölött található ez a feltételezett terület), mint az egyes mentális képességeknek. Ez nem teljesen így van. Christchurch példája viszont azt mutatja a beszámolók szerint, hogy a lokalitás ilyen súlyos rombolása az emberekben nagyon súlyos lelki problémákat okoz az egész városban.  

Másnap kora reggel csak a repülőtéren tudtuk meg véglegesen, hogy a fővárosba menő járatunkkal minden rendben van. Sem a chilei vulkáni hamu, sem a földrengés nem érinti elutazásunkat. Mátétól itt búcsúztunk el. Megkönnyebbültünk, amikor gépünk elemelkedett Christchurch repterének kifutópályájától, mert még további utórengéseket vártak, amelyek akár bele is szólhattak volna még felszállásunkba. Egy óra tíz perc alatt érkeztünk meg Aucklandba, s kb. 3 órás várakozás után, gond nélkül szálltunk fel a Honoluluba tartó gépre, ahol. Újabb 9 órás repülés előtt álltunk Honoluluba. Látogatásunk Új-Zélandra ezzel véget ért.

Ma délelőtt találomra indultunk el be a vadonba, gondoltuk kalandozzunk egy kicsit, ne csak a számunkra már ismert, kitaposott utakon, ösvényeken járjunk. Feltételeztük, hogy minden út vezet valahová, ezért út. A közeli falun - kb. 40 lakója van, s ne gondoljunk a magyar falvakra, hatalmas elkerített legelők mellett, nagy kertekben házak egymástól mesze, közöttük legelésző tehenek, kecskék, birkák, lovak, csak itt-ott van két ház egymáshoz olyan közel, ahogy az nálunk van - keresztülhaladva az út láthatóan a hegyekbe vezetett.

A betonút kövesre váltott és egyre kanyargósabb és meredekebb lett. Az európai szem számára megszokott erdő egyszer csak trópusira váltott és egyre inkább úgy nézett ki, mintha privát területre tévedtünk volna. Egészen kellemes lett a korábbi vad erdő, itt minden bizonnyal emberek laknak. Láncokkal lezárt bejáratok jobbra és balra, közben az út kanyarog felfelé. Itt-ott autó a bejáratoknál, míg végül előttünk is megjelent a lánckerítés lezárva a továbbhaladást. Az üzenet egyértelmű: ha nem kaptál meghívót ne menj tovább. Megértettük, visszafordultunk és lecsorogtunk az elágazásig. Akkor nézzük a másik irányt.

Az erdő errefelé is szelídebb lett kicsit. Haladtunk gyönyörködve a változó növényzetben, mígnem egy gyorsfolyású patak állta az utunkat. Máté is mondta, s ki is volt írva táblára, hogy az ilyen utakat keresztező gázlókon, ha nincs nagy esőzés, autóval simán át lehet menni. Különösen négykerék meghajtású, magasabb építésű terepjárókkal. A mi autónk nem ilyen. Kiszálltunk, hogy megnézzük a helyzetet közelebbről.

A patak szélsebesen zúgott lefelé, az úton - becslésünk szerint - 10-20 cm-es hullámokban robogott át. Elgondolkodtunk a dolgon: nem ismerjük az utat a víz alatt, nem tudjuk milyen erő van ebben a sodrásban, azt sem sejtjük mi van a gázlón túl, vajon érdemes-e egyáltalán átmenni autóval, nemigen látszott hol van az út közepe. Úgy döntöttünk, hogy itt és most számunkra túl nagy a kockázat. Nem megyünk át autóval.

Felfedeztünk azonban egy "gyalogos átjárást" jelző táblát, amely az erdő felé mutatott. Néhány méterrel beljebb meg is láttuk a keskeny, magas fahidat, amelyre egyik oldalón rámpa, másikon lépcső vezett fel. Mivel szemerkélt az eső a fa meglehetősen csúszós volt. Az építmény biztonságosnak látszott az átlagember számára. Nem úgy Marinak, aki - ismerőseink tudják - időszakos tériszonyban szenved (Hawaii-on például nem volt neki, s a Rashani telepen símán kiült a harmadik emeleti, korlát nélküli terasz szélére, lelógatva a lábát).

Most azonban rájött a hidegfrász már az átjáró feljáróján. Semmilyen megoldás nem volt megfelelő számára az átkeléshez (becsukott szemmel, belém kapaszkodva, felfelé nézve a korlátokat fogva, átszaladni).  Nem nézve se jobbra, se balra, csak előre, többszöri próbálkozás után sikerült Marinak is átkelnie a hídon, amelynek fő baja az volt, hogy mozgott. 8-10 méterre volt mindössze alattunk a gyorsfolyású helyi patak.

Átjutva, csodaszép kirándulóhelyen találtuk magunkat. Erdei utak, füves ösvények vezettek négy irányba. Felfelé a hegyre, be az erőbe a patak mentén, tovább egyenesen (vagy vissza) az erdő szélén, s kicsit lefelé a patak mentén. Az utóbbi irányt választottuk ösztönösen. Néhány száz méter után a hegyről rohanó víz egy nagy folyóba torkollott érdekes módon.

A kisvíz éppen ellenkező irányból érkezik föntről, mint ahogyan a nagy folyó - neve Mokihinui - folyik. Érdekes látvány, ahogy a sebesen leérkező víz egy éles kanyarral visszafordul, s a nagyvízzel halad tovább az óceánba, ettől a helytől csupán kb. 3 km-re. A képek nem adják vissza a fenséges látványt. Csak a folyó zubogó hangját hallani, rajtunk kívül sehol egy teremtett lélek, a vízek és a hegyek uralkodnak a tájon, semmi sem utal a civilizációra.

Sétánk rövid volt, de annál felemelőbb. Itt a hegyekbe vezető utak ilyen és ehhez hasonló csodákat rejtenek mindenütt. Igaz, az erőbe besétálni nem lehet, kitaposott ösvények nélkül járhatatlanok. De talán nem is baj, az utaknak céljuk kell legyen. Ha nincs út, akkor embernek nincs mit keresnie a vadonban. S ez jól van így. Eltelve a szép látvánnyal visszaballagtunk a kocsihoz, újra a Mari számára veszélyes hídon át. De most nem volt választás, át KELLETT rajta menni.

A patak feletti átkelés ijedségére a beszálláskor jött Mari ötlete, hogy most megpróbálja ő is a baloldali vezetést. Én már ekkor tudtam, hogy új-zélandi sofőr karrieremnek befellegzett. (Hawaii-on volt már hasonló eset. Eleinte én vezettem a még idegen közlekedési viszonyok között. Kb. egy hónap múlva megpróbálta ő is. Ettől kezdve csak utasként szállhattam az autóba.) Nem bántam.

Visszatéérve a menedékházba gyönyörűen kisütött a nap. Jól esett kimenni a füves rétre sétálni a tengerpart felé. Körülöttünk a szokásos weka madarak mászkáltak figyelve, hogy 5-6 méternél közelebbre ne kerüljünk hozzájuk. Két kis legyező farkú fantail (maori nevük: Piwakawaka) madár körülöttünk röpködött hosszú perceken át, láthatóan ismerkedtek, incselkedtek.

Ez a kis, gyorsröptű madárka apró legyekkel táplálkozik (sandfly) és azért szálldos az ember körül szívesen, mert az felveri a legyeket a fűben, s az utóbbiak szívesen szállnak rá, hogy megcsípjék. A fantail csak erre vár, s kész lecsapni a kellemetlenkedőkre. Az egész azonban úgy néz ki, mintha a madarak incselkednének az emberrel, egész közelrepülnek hozzá. Ezért sikerült egy ilyen közeli képet (kb. 1 m-ről) készíteni az egyikről.

A tengerpartra leérve megtaláltuk a környék legnagyobb uszadékfa gyűjtó helyét. Egy helyi ember éppen kisteherautójára pakolta az értékes nyersanyagot, amelyet tüzelőnek, tábortüzeknek, hasznos eszközök és díszek készítésére egyaránt használnak. Kiszárítva és lekezelve igen tartósakká válnak. Menedékházunkban kilincsek, tálcák, ruhafogasok, kisebb tárolóedények, s számos egyéb alkalmazásukat láthatjuk. Mi is gyűjtöttük egy kis tüzifát, hogy este a kávézóban meleg nyitott kandalló mellett búcsúzhassunk a helytől. Így is lett.

A tengerparton sétálva kezdettől fogva nem tudok betelni a kavicsok szépségével és szabályosságával. Állandóan a köveket lesem, s már egész kis gyűjteményem van figyelemmel arra, hogy nem pakolhatom meg velük a bőröndöt. Most azonban megtaláltam a legszebb - és sajnos, egyben a legnagyobb - gyönyörűséget, egy tökéletes tojásforma, csillogó követ, amely kb. 4 kg. Úgy döntöttem, hogy ezt odaajándékozom Mátééknak szobadísznek. 

Talán szimbolikusnak is vehetjük, ahogyan egy szép szívárvánnyal búcsúzott tőlünk Új-Zéland délután, amikor menetrend szerűen megérkeztünk unokalátogatóba. Ez a jelenség itt igen gyakori a sok eső és a gyors időjárás változás miatt. Igen rövid idő, akár néhány perces váltásokkal jöhet az eső, kisüthet a nap, jönnek mennek közben a ködök és esőfelhők. Nem csoda, ha ezeket a váltásokat rendre szívárványok kísérik.

Megérkezésünk első napjától kezdve fogalmazódik bennem egy gondolatsor az itteni tengerpartról (az itteni partszakaszokról készültek az itt bemutatott képek és amelyeket már korábban bemutattam). Különösen Hawaii után, az ottani partokkal (néhány kép róluk a Mesefalu képei rovatban) összevetve. A víz - a Csendes-óceán - ugyanaz, s mégis teljesen más az ember érzése ezeken a partokon. Ha megnézzük a Googele Earth-ön a két sziget enyhe lejtővel emelkedik ki a tengerből, a hullámok ezért sokkal egyenletesebben, hosszú sávokban érkeznek. Hawaii-n pedig, ahol a vulkán emelte ki meredeken a szigeteket, nagy sziklákon törik meg, bukdácsol a víz, hatalmas és rendszertelen hullámokban.

Itt, Úz-Zélandon inkább kellemesen ringatozó, nyugodt a tenger, a víz lágyan mossa a partot, sok száz km-es homokos - gyakran egybefüggő, óriási lapos - partszakaszok szegélyezik a két szigetet. Hawaii partjai döntően sziklásak és csak ritkán, s igen rövid szakaszokon - néhány száz méter - aprókavicsos, homokos partszakaszt találunk, ahol strandok működhetnek. S ebből a különbségből adódik a két szigetcsoport közötti legnagyobb különbség, s egyben ellentmondás.

A hawaii-i kevesebb és kisebb strandokon, ahol be lehet nenni, a sziklás parokon is mindig lehet fürödni, mert olyan meleg a víz. Itt viszont a hatalmas nagy homokpartokon, elvileg strandolásra kíváló helyeken még nyáron sem elég meleg a víz, csak nagyon kevés helyen, öblökben, lagúnákban. Ezért itt nem a strandolás a legfőbb turisztikai attrakció a partokon, hanem a vizisportok. 

Új-Zéland egészét nagy hegyek - 20 közülük 3000 m-nél magasabb - sokasága borítja. A hegységekből hatalmas mennyiségű víz folyik le széles folyókká duzzadva torkollanak a tengerbe. A hegyek, közöttük a rohanó folyamok vágta völgyek, a lapos partre kiérő terebélyes folyódelták és a tenger találkozása varázslatosan szép tájakat hoz létre. Hawaii-n a  vizek kisebbek és inkább meredek vízesésekkel érkeznek a partra a sziklákon bukdácsolva. 

Hawaii partjainak meghatározó eleme a sziklarengeteg, amelyen megtörve szelidülnek meg a tajtékozó hullámok, s találják meg a kisebb nagyobb, nyugalmas sziklába vájodó fürdőmedencéket. Új-Zéland partjaihoz nyugalmasan érkezik a tenger, a parti köveket barátságos és nagy mennyiségben szabályos formájú kavicsokká csiszolva. Ez utóbbi az itteni partok jellegzetes eleme. Az itt élők előszeretettel gyűjtik az érdekes vagy szabályos kavicsokat, s használják - esetenként továbbalakítva - díszként otthonaikban.

Nehéz megmondani, melyik tengerpart az érdekesebb, izgalmasabb, hasznosabb az emberek számára. Ami biztos: egészen más érzés fogja el az embert a kétféle partot járva. A választás attól függ, ki, mit keres, mit szeret a tengerben. Ami a látványt illeti, ha otthonról, Magyarországról nézem, akkor Új-Zéland a megszokottabb, Partjai kicsit, inkább a Balatonra emlékeztetnek.

Hawaii inkább azt a partot kínálja, ahogyan mi a háborgó tengert elképzeljük. Testközelben mégis, a Hawaii tenger a kellemesebb, ahol odaenged magához. Új-Zélandon közel enged bárhol, de Te inkább megelégedsz magával a látvánnyal. Annyira már nem Balaton, hogy belébújjál.

Menedékházunktól (Gentle Annie Point) mindössze 50 km a hely, ahová elindultunk, észak felé, a déli sziget legészakibb települése, 400 körüli állandó lakója van. Turisztikai szempontból érdekes és izgalmas hely, első sorban a térség kirándulási lehetőségek, gyorsvízű folyói, vízesései, barlangjai, esőerdői és a háborítatlan természet miatt. Új-Zéland elveszett Paradicsomának tartják. 1929-ben egy nagy földrengés 3 évre elzárta a települést az utak megrongálódása miatt, amelyeket nem egyszerű helyreállítani, ugyanis végeláthatatlan szerpentinek, megszámlálhatatlan hajtűkanyarral. 

Az útjelző fehér sáv gyakran már közvetlenül a szakadék szélén van, a sofőr egy pillanatra sem veheti le a tekintetét az útról. Az induláskor tűnt, hogy szép napos időnk lesz. Ahogy beértünk a hegyek közé menetrend szerűen jöttek a ködfelhők. Időnként harapni lehetett a ködöt, s mindez egy olyan úton, amelyet fentebb leírtam, s most még tetézem az időnkénti beláthatatlan síkossággal, s az útmenti meredek sziklafalakról időnként lehulló kövekkel.

Mi nem kaptunk ki - szerencsére - köveket, de az úton kerülgetni kellett azokat, s csupán az időzítésen múlt, hogy alulról és nem felülről jött ez az áldás. Ilyen körülmények között haladtunk sok-sok km-en át Karamea felé. Útközben egy szép erdős tájon autóspihenő mutatta, hogy a közeli Hanlon tóhoz kiránduló út vezet. Megálltunk, hogy kipihenjük az addigi utat (akkor nem is tudtuk még, hogy az eddiginél még nehezebb következik).

A kb. 750 méteres esőerdei séta nagyon jól esett a kivételesen napos időben. Nagyon szép kis erdei ösvény vezetett fel a hegyre, hogy annak másik oldalán leereszkedjünk a tóhoz. Már a fák között meg is jelent a csillogó víztükör, amikor Mari kijelentette, hogy oda már nem fog leereszkedni, csak azért, hogy újra felmászhassunk ide. A séta nagyon kellemes volt idáig, de nem gondolja, hogy az erdei tó látványa (sokat ilyet láttunk már az előző napi utazásaink alkalmával, meg egyébként is) sokat ígérne nekünk. 839 Elfogadtam a megmásíthatatlan döntést, nem annyira az érvek súlya miatt, hanem inkább azért, mert - nem akarván cipelni semmit - a kocsiban volt minden, ami fontos volt számunkra (iratok, bankkártyák, szmítógép), s nem bántam, hogy mielőbb visszatérünk. Kifejezetten kapóra jött tehát a javaslat, s nem álltam ellent. Még reggel megnéztem a Google Earth-ön az útvonalat, s láttam, hogy a tóról szép felvételek vannak, ha kell, pótolom onnan.

Visszaballagtunk, a kocsival minden rendben volt. Talán nem is volt indokolt az izgalom, mert itt a közbiztonság nagyobb, a nálunk megszokottnál. De mégis, az emberben ott van a gyanakvás, túl nagy a kockázat, az autóban nincs riasztó. Továbbmentünk, s a hegyek "nem csillapodtak", sőt ha lehet még durvábbak voltak a kanyarok, útszűkületek, egysávossá váló útszakaszok, szakadékok. De szerencsésen megérkeztünk Karamea faluba. 

Karamea térsége hatalmas 100 km-es, nagyon nyugodt, lagunás, homokos tengerparttal rendelkezik kiszélesedő folyóblökkel. A Karamea folyó egyes részei helyenként jól látogatható  barlangokon keresztül folynak.  Nyáron ez a táj fantasztikus sok kikapcsolódási lehetőséget kínál. Most csak a szemet gyönyörködteti. A település még arról is nevezetes, hogy egy célprogram keretében meg kívánják valósítani a térség permakulturás élelmiszerellátását, összekapcsolni az alkalmazott módszereket az ökogazdálkodás és természetvédelem oktatásával, s természetesen az idegenforgalommal.

A településre megérkezvén a szupermarket előtt álltunk meg. Szinte kihaltnak látszott, itt-ott bukkant elő egy-egy ember. A jól ellátott, tiszta és korszerű bolt bárhol megállná a helyét az USA-ban. Láthatóan ez a település központi helye. Be is vásároltunk. Szemben vele egy érdekes üzlet volt nyitva. Cigányok által előállított igényes termények, termékek és művészeti alkotások vándorló boltja. Ilyennel még nem találkoztunk sehol. Nem sátor, vagy valami ideiglenes kalyiba, hanem bizonyos időszakokra beköltözik a települések egy üres üzlethelyiségébe, közösségi helyére. Elbeszélgettünk a láthatóan cigány, nagyon kedves és készséges eladónővel.

Bementünk az itt is megtalálható i-Site-ba, azaz a turisztikai információs irodába, amely ezúttal a benzinkúttal közös helyiségben volt. A bőséges helyi információn és foglalási lehetőségeken túl helyi termékek, művészeti alkotások, ajándéktárgyak sokasága fogadott bennünket. Különösen érdekes volt számunkra egy hatalmas fatörzsből kialakított szekrény, s mindenféle fából készült egyéb használati tárgy. Jelezték, hogy a környéken magas színvonalon művelik a fafeldolgozást. Karamea település helyi iparának egyik - s egyben talán kizárólagos - erőssége az egyedi bútorkészítés.

A visszaút kicsit könnyebb volt már, nem azért mintha veszélytelenebbé vált volna, de talán kicsit javult az idő. A legfontosabb azonban az odafelé megszerzett tapasztalat, gyakorlat volt, ami javította az utazás körülményeit. A Beatles zenéje pedig kifejezetten megnyugtató volt. Időnként ritmusra lehetett venni a kanyarokat. Azt tapasztaltuk, hogy a korábban ismeretlen úton visszafelé az utazási idő lerövidül. Most is ezt éreztük, bár a km pontosan ugyanannyi volt. A lényeg: az újabb kirándulás remekül sikerült. Karamea számunkra nem titok többé.

Irány vissza a menedékházunkba. Ugyanazon az úton megyünk vissza, azonban az előttünk álló 260 km egyáltalán nem ígérkezett unalmasnak. Az idő hidegebbre fordult, éjszaka fagyott Hanmerben, a körülöttünk lévő hegyekben leesett a hó. Hófödte hegyek karéjában vágtunk neki az útnak szép tiszta időben, napsütésben, s véletlenül innen is 8.40-kor indultunk, ahogyan az előző két alkalommal. Az úton - korábban is - a keselyük haláli nyugalommal eszegették az elütött madarakat, a középvonalról el sem mozdulva, nem törődve a mellettük elrobogó autókkal. Itt ezeket önkéntes úttisztítóknak tartják, mert megesznek minden elütött állatot.  

Az út eleje - a keselyűket (vagy kisebb sasok?) leszámítva, bár minket kevéssé izgattak - kifejezetten kellemesnek ígérkezett. A Beatles-szel jöttünk, Mozart-tal utaztunk vissza A képeken látható hegyekbe behatolva azonban csalódnunk kellett. Sűrű ködökbe érkeztünk. A látvány - amely kárpótolt az utazás újabb nehézségéért - olyan volt, mintha a hegyek között tejes tavak lennének. Ahogy haladt az út le és fel, úgy buktunk alá, majd emelkedtünk ki a tejes fürdőből. Időnként alig lehetett látni valamit, a veszélyes úton lassítani kellett. Jól jött ilyenkor egy-egy "felvezető" autó (Forma 1: Safety Car). Persze az előttünk menők ezt időnként megunták és előre engedtek. Mi pedig később kiálltunk ügyes-bajos dolgot intézni, s ismét mögéjük kerültünk. Jó kis játék volt. 

A fenti képen látható ködből érkeztünk meg Reefton hegyi városkába. Jól esett kis pihenőt tartani, mert az úton nagyon kellett figyelni, s ez kicsit fárasztó volt. Vasárnap lévén csak az élelmiszerboltok voltak nyitva, meg a helyi i-Site, ahol nagyon bő információ, kis kiállítás és múzeum várja az idegeneket. Mari megfogadta korábban, hogy bányamúzeumba be nem teszi a lábát. Mit ad Isten, itt egy mini bányamúzeum tárult elénk. Rábeszéltem, bementünk (lásd az alábbi képeket), volt bányalift, csille, de nem estünk tőle transzba.

Egy kis ajándékkal kárpótoltam, amiért behúztam a csőbe. Kis séta után elhagytuk a várost és meg sem álltunk Westportig, ahol déltájban megebédeltünk. Innen már csak 44 km volt az út "hazáig". A délutánt kisunokánkkal töltöttük el nagy kacarászások közepette. Alighanem nem lesz második nagy utazásunk, mert úgy érezzük, Új-Zélandból, ez alkalommal nekünk ennyi elég lesz. Tervbe volt véve még a Ferenc József gleccser, de számonra - a kaukázusi gleccsertúrák után - nem különösebben érdekes, Mari pedig nem megy a jégre, ha nem muszáj. Marad tehát az unokázás péntekig, amikor Hawaii felé - melegebb éghajlatra - vesszük az irányt.

Még mindig Hanmerben vagyunk, ahol a fürdőn kívül is töltöttük az időt. A két nap alatt kétszer 3 órát élveztük a termálfürdő áldásait. A kisváros – mint már említettem – egésze üdülő. Minden ház vagy állandóan ott nyaraló lakók otthona, vagy pihenés céljára kiadó. A főutcán kívüli kertvárosi rész mind a pihenést szolgálja.

A városban egyetlen taxit láttunk, nem is akármilyet: lovas taxit. A szakállas kocsis a kiwi-k jellegzetes köpenyét és kalapját viseli. Többnyire a fürdő körül lehet megtalálni, minden bizonnyal a vendégeket hordja a fürdő és a szálláshelyek között. Egyes szállások gyalogosan messze, kocsival pedig közel vannak, s a központban, csúcsidőben nincs elég parkoló.

A főutcán mindent be lehet szerezni, mindent el lehet intézni. Sorakoznak a büfék, éttermek, kávézók. Van egy komoly szupermarket, ahol élelmiszereket lehet venni. Jó néhány ruhabolt nagyon magas árakkal, szép, minőségi, de komor ruhákkal. A színes ruha itt egyáltalán nem divat, inkább ritkaságnak számit. Inkább komor, sötét, szürke ruhákat hordanak az emberek.

Van néhány ajándékbolt – európai szemmel – giccsekkel tele, nagyon magas áron. Kevés holmit (pl. könyvjelzőt, hűtő mágnest se) kapni 10 NZD alatt. Az emberek nézegetik inkább az ezerféle, roppant találékonysággal kiagyalt és teljesen felesleges, de csillogó és villogó csecsebecséket, ostobaságokat, esetenként megdöbbentő ízléstelenségeket (egy példa: töltényekből összehegesztett tank makett).

Egymást érik a különböző szórakozási lehetőségeket kínáló irodák, kölcsönzők. Lehet bérelni kerékpárt, négyszemélyes kerekezőt (egyik képen látható, amilyen nálunk is van némely helyeken, s jól bejárható vele a városka), quadot, kínálnak mindenféle extrém sportot a közeli hegyekben (van Hanmernek reptere is), helikopter túrát, ejtőernyőzést, vadvízi túrákat, lovas és hagyományos kirándulásokat.

Mi az erdei sétát választottuk, s nem csalódtunk, az erdő legalább 40-50 m magas fenyőfák tetejét nem is láttuk már. A könnyű eső ellenére is sokan túráztak, hegyi kerékpároztak az erdőben, kutyát sétáltattak. Az ittenieket egyáltalán nem zavarja az eső, csak ha nagyon erős már, akkor kapnak elő esernyőt, vagy bújnak esőkabátba, de ilyet alig láttunk.

A két nap bőven elegendőnek bizonyult, hogy kiélvezzük a fürdőt, megismerjük a várost és környékét is. Jó érzés volt minden esetben visszatérni kényelmes szállodai apartmanunkba, ahol főztünk egy jó, tartalmas zöldséglevest két napra, kivettünk a szállodai videotékából két jó filmet (egyik Audrey Tatou, a másik pedig Robert de Niro és Jean Reno főszereplésével), amelyeket esténként néztünk meg.

A TV-ben a helyi adókon (NZTV és Maori TV, egyéb helyi állomások) kívül a SkyTV-n keresztül 40 állomás érhető el, közöttük az általunk is jól ismert néhány (CNN, BBC, történelmi, természeti, utazási, stb. csatornák), így a világ hírei is eljutottak hozzánk. Folyamatosan volt internetünk – nem a legjobb, de azért használható, időnként elakadtak a feltöltések – így beszámolhattunk az eseményekről, leveleztünk és skype-oltunk reggel és este.

A két nap így telt el, különösebb kalandok nélkül. Pihentünk, de tanultunk is sokat az itteniek szokásairól, az emberek közötti kapcsolatokról. Bár figyelmeztettek, hogy itt, az általunk megszokott előzékenység, udvariasság (pl. a férfi előre engedi a nőt az ajtóban), kedvesség nem szokás, mégis azt láttuk, hogy ez nagyon helyzetfüggő, s meg lehet lágyítani az embereket mosollyal, szívélyességgel.

Nem egyszer ki tudtunk váltani nagyon barátságos reakciókat teljesen idegen emberekben az utcán, boltokban. Sehol nem voltak nyelvi nehézségeink annak ellenére, hogy az elkapott beszédtöredékeket nemigen értettük. Ha viszont velünk beszéltek, akkor sehol sem volt semmilyen megértési problémánk. Megtanultuk: szívélyes emberi viszonyok között a megértés is sokkal könnyebb.

Bár nem érezzük magunkat otthon ebben a környezetben, mégis megvan a kellő biztonságérzetünk. Sehol sem számítottunk eddig az utunk során meglepetésekre, s nem is ért semmilyen váratlan dolog. Annak ellenére sem, hogy az utat, a programot nem tervezetük meg előre. Bár ez az ország nekünk kicsit rideg, meg kell állapítanunk, hogy nagyon jól szervezett, körültekintő, biztonságos.

Szóval, Hanmer. 1000 állandó lakosa van, mindenki közvetlenül, vagy közvetett módon a fürdőt, fürdőzőket szolgálja ki. Itt nagyon sokféle szórakozás megtalálható a fürdőn kívül is: túrázás, lovaglás, kerékpározás, quadozás, golf, minigolf, repülés, ejtőernyőzés, stb. Első utunk mindezekkel dacolva a fürdőbe vezetett. A szállásunkon mindenkinek adnak egy-egy nagy törülközőt a fürdőhöz napi használatra, s ha esik az eső, akkor egy nagy esernyőt is. Egy kétnapos jegy személyenként napi 15, azaz 50 NZD, azaz 7500 Ft (az egynapos 18 NZD, ha egyszer meg akarjuk szakítani a fürdőzést, akkor 23 NZD), a hazai fürdőviszonyokhoz hasonló. Az öltözködés külön férfi és női részekben történik meglehetősen rideg körülmények között (nincs fűtés), s vannak családi öltözők is.

Érdekes ruhaszekrény megoldást alkalmaznak (képen is megörökítettem): a holmit teljesen nyitott fakkokba kell behelyezni, amit mindenki lát a medencékből. Senki nem vigyáz külön a cuccra, vagyis mindenki időnként ránéz. Feltételezik, hogy nem nyúl senki más ruhájához. E mellett vannak zárható, 1-2 dolláros érmékkel működő értékmegőrzők is azok számára, akik nem bíznak a nyitott tárolásban. Mi az előbbit választottuk, mert nem hoztunk magunkkal a fürdőbe értékeket (a fényképezőgépet és a hitelkártyát kivéve, ez volt a kockázat).

Már az i-Site-nál (lásd az előbbi bejegyzésben) kaptunk egy fürdőről szóló prospektust. Nagyjából tájékozódtunk, s mégis minden nagyon bonyolultnak tűnt elsőre. Sok medence van 41 C foktól 28-ig, csak egy részük a kénes gyógyvizes. Először a háromszintes, családi jellegű, forró gyógyvizes medencéket látogattuk meg. A legfelső a legmelegebb (41 C fok), 20 percnél tovább nehéz kibírni. Innen mentünk az alsóbb szintekre, az egyre hűvösebb medencékbe.  

Közben esett az eső a fejünkre, különösképpen nem zavart. A második napra Mari kitalált egy megoldást, nylon szatyorból csinált turbánt, így szárazon maradt a feje. Sem különösen csúnya, sem feltűnő nem volt, miután mindenféle fejfedőket hordtak az emberek a simléderestől a kötött sapkáig, csak éppen úszósapkát nem viselt senki. Az indiai vendégek, közöttük a nők teljesen felöltözve fürödtek (az egyik képen bal oldalt állnak a vadvízi medence lépcsőjén és nézik a férjeiket, gyerekeiket ahogyan szórakoznak), például fekete turbánokat viseltek.  

Az egyik különösen kellemes medence csoport, a csak felnőttek számára igénybe vehető vízi terápiás fürdő. Három egymásba folyó vizű kerek medencéből áll ez is, különböző szinteken helyezkednek el. Az enyhétől az iszonyatosan erős víz alatti masszázsokkal, amelyek a test minden részét elérik. Kellő számú hely van, így mindenkinek jut kényelmesen, még a hétvégi nagy tömegben is. Az egyik medence kifejezetten pezsgőfürdő, olyan erősek a masszázsok benne. Van olyan is közöttük, amely végig masszírozza a gerincet, mégpedig akkora erővel, hogy a korlátban kell kapaszkodni, hogy ne lökjön el.  

A sziklafürdő rendszer egy nagyobb tóból és a vele összeköttetésben álló köves lagúnából áll, felett itt-ott hidacskákon lehet átmenni a fürdő távolabbi részeibe. A gömbölyű kövekkel szegélyezett lagúnában számos romantikus kiöblösödés van, ahol kisebb csoportok, családok, párocskák tudnak meghúzódni a 36 fokos vízben. Ez inkább a fiatalok kedvelt helye, mert csúszni, mászni kell a sekélyebb vízben a kövek között.  

A lagúnán túl található a már említett 28 C fokos vadvízi áramlat, s mellette egy nagy verseny úszómedence. A folyamatosan működő vízforgóhoz adnak egy műanyag úszódeszkát, ráhasalva egészen nagy sebességgel1 lehet haladni. Még távolabb a főbejárattól van a gyerekparadicsom. Az egyik medence a kisebbeknek, kisebb csúszdákkal (az egyik egy gyík, amelyiknek a szájába kell beülni és a gyomrán keresztül lecsusszanni), egy pedig a nagyobbaknak egészen nagy – távolról kifejezetten félelmetesnek tűnő – csúszdákkal. 

Van még három nyolcszögletű, részben fedett meleg medence 41 és 36 C fok közötti hőmérsékletekkel. Ezekben nem gyógyvíz van, eléggé klórosnak érződik. Viszont részben fedettek, így esőben – ami errefelé igen gyakori – is kellemesek. A biztonságra nagyon vigyáznak. Minden medencecsoporthoz külön úszómester (lifeguard) tartozik. Komolyan be vannak öltözve, s mindenféle felszerelés lóg rajtuk, beleértve rádió adó-vevő berendezést is. Mókás, ahogyan nagy esernyőkkel járnak a medencék között, amikor esik az eső. 

Nagyon készségesek, felvilágosítanak, eligazítanak. Ha bármilyen rendellenességet tapasztalnak azonnal, udvariasan, de határozottan fellépnek (sípolás nincs). Ha például a csak felnőtteknek engedélyezett medencébe gyerekforma betéved (ilyen a vízi terápia medence), rámutatnak, s újukkal integetve kihívják. Ha a gyerek nem venné észre, a felnőttek figyelmeztetik. A gyerekek szó nélkül engedelmeskednek, szemrehányás nem hangzik el. A rend helyreállt. 

Majdnem minden medencét kipróbáltunk szép kényelmesen, hallgattuk a hangosabb helyiek beszélgetéseit, s nagyon keveset értettünk belőle a számunkra igen szokatlan nyelvjárás miatt. A mi magyar beszédünkre – bár többnyire igen közel ültünk a többiekhez – senki sem figyelt fel. Kevesen mosolyogtak. Előfordult azonban egyszer, hogy köszönés nélkül elkezdett valaki beszélni hozzánk. Észlelvén, hogy velünk nem lesz folyamatos a beszélgetés, szintén köszönés nélkül odébbállt és mással kezdtek dumcsizni. Ez nem az a hely számunkra, ahol ismeretségekre lehet szert tenni. Nem is kerestük persze az alkalmat.

Reggel korán keltünk, még nem tudtuk hogyan folytatjuk az utunkat, de azt igen, hogy nem maradunk még egy napra. Sőt, azt is eldöntöttük, hogy bár időnkbe beleférne, de nem megyünk be a forró vízbe. Meglehetősen zavartak már tegnap is a homoklegyek (sand flies), olyan picik, hogy alig látni, de csípnek rendesen viszketősen. Lehet kapni ellenük sprayt. Így aztán összecsomagoltunk és mentünk reggelizni. Kiderült az étteremnél, hogy ez nincs benne a szállásdíjban ezért úgy dönöttünk, hogy a saját, magunkkal hozott kajával megelégszünk, nem dobunk ki kb. 50 NZ dollárt (7.500 ft). Egyébként sem szoktunk "erősen" reggelizni.

Javaslatomra Hanmerbe indultunk, a másik termálfürdős helyre abból a megfontolásból, hogy az Új-Zéland tucatnyi ilyen látványossága közül a legismertebb, olyasmi mint otthon Hajdúszoboszló. Kicsit kisebb település, s minden - de szó szerint - a fürdőre épült. Ha odaérünk bemutatom, most azonban még csak a döntés született meg. Ha már itt vagyunk a közelben, akkor nézzük meg. Szóljon ez az utazás a meleg fürdőkről. Sok egyéb látnivaló számunkra nem kínálkozik, mert a bányászmúzeumok nem érdekelnek, a vadvizi evezés, a helikopter túra, ejtőernyőzés, hegyi kerékpározás sem tartozik a kedvenceink közé, különösen nem ilyen hidegben. Talán a lovaglás lenne a kivétel, de Marinak az nem fekszik. Szóval, fürdő.

8.40-kor indultunk tovább a festői tájon. Nem győztünk betelni vele. Negyedóránként megálltunk és fényképeztünk. Utunk nagy hegyek és felhők között vezetett. A völgyekben tejfehér ködök ültek. Amikor belementünk párás és esős lett az idő. Ha kimentünk belőlük szép tiszta volt a levegő. Szerpentineken, erdőkön, folyópartokon haladtunk, egyfolytában a Forma 1 járt a fejemben, igyekeztem az ideális íven maradni, hogy ne essünk bele az időnként igen közel merészkedő szakadékok egyikébe.

A 72 km-es úton gyakran megálltunk, hogy fényképezzünk. A legszebb helyeken - talán nem is véletlenül - ki vannak alakítva kilátóhelyek. A megengedett 100 km/óra helyett lassabban, 70-80-nal haladtunk a kanyarok, a csúszós út és a látvány miatt. Ha mögénk került egy gyorsabb autó, letértünk, elgedtük elmenni. Nem siettünk egyáltalán. S közben Egy Beatles válogatást hallgattunk Mátéék gyűjteményéből, rendkívül élvezetes volt az út, örök emlék.

10 óra előtt valamivel érkeztünk Hanmerbe. A fürdő éppen nyitás előtt volt. Ezért beültünk a szemben lévő kis büfébe egy teára, amiből reggeli-ebéd lett. A hely kellemes, családias volt. A kandalló mellett telepedtünk le, alig volt vendég. A teát kifejezetten tej nélkül kell kérni, mert ellenkező esetben olyat kapsz, amit nem biztos, hogy szeretni fogsz. Így nagyon finom teát ittunk és rendeltünk hozzá omlettet vajas piritóssal. Estig ez tökéletesen megfelelt nekünk arra számítva, hogy nappal egész végig a fürdőben leszünk.

Előtte azonban még szállásról kellett gondoskodnunk. Még nem döntöttük el, hogy egy vagy két napra maradunk itt. A fürdővel egy épületben volt egy iroda, szintén 10-kor nyitott, a neve i-Site. Az "i" minden bizonnyal információ-t, a "site" helyet jelent. Olyan "Tourinform Iroda" féleségnek gondoltuk. Nem csalódtunk. Sőt, kimerítő tájékoztatás, prospektusok sokasága és nagyon kedves kiszolgálás bárt bennünket.

Jenny szolgált ki minket. Minden kérdésünkre pontos és teljes információt adott. Térképen megmutatta a lehetséges szállásokat, mindegyikről adott külön prospektust, összevetette az árakat, megnézte a rendszerben, ill. felhívta a helyeket, hogy megtudja van-e szabad szoba (közeledett a hétvége, amikor teltházak vannak). Mindezt kedvesen, mosolygósan, teljesen érthető angolsággal. Meg is állapodtunk, le is foglalta nekünk a szobát a szállásadók közös informatikai rendszerében.

Innen a néhány perces gyaloglással elérhető szállásra - Aspen Lodge Motel, egy teljes konyhás kétszobás apartman napi 135 NZD,  20.000 Ft, az egyszerűbb szoba 120 NZD 18.000 Ft -mentünk, leparkoltunk. Egy angol házaspár - Merv és Anne - működteti a szállodát. Anne kedvesen végigvezetett, megmutatta a két szobát. A komfortosabbat választottuk és eldöntöttük, két napra maradunk. Kicsit nagyobb, kényelmesebb, lehet főzni levest, amire már ki vagyunk éhezve. Van fűtés és wifi is. Lepakoltunk, nyomás a fürdőbe.

A tengerszint felett 620 m-re lévő Maruia Springs 50-55 C fokos, percenként 240 l vízhozamú termál forrásra építve, amelyet már 100 éve ismernek és használnak, 20 éve működik ez a fürdő és szálloda komplexum, 19 szobája van, az árak eltérőek aszerint, hová néznek az ablakok (kertre, hegyekre). Másban lényegében megegyeznek. A közepes amerikai szállodák színvonalát kínálják. TV azonban nincs (nem is kell), mert itt a hegyek között nincs vételi lehetőség, a mobil telefonok sem működnek, internet és wifi ugyan van, de lassú. Minden más tökéletesen rendben van: fűtés (ami itt ritka), elektromos ágymelegítő, hűtőgép, vízforraló, tea és kávé főzéshez minden ami kell nagy választékban, fürdőszoba, meleg víz, hajszárító, nagy törülközők a fürdőhöz.

Megérkezésünkkor egy kedves japán fiatalember fogadott, szépen beszélt angolul (nem új-zélandi „tájszólással”) nagyon részletes információval szolgált és segített kiválasztani számunkra a legmegfelelőbb (minőségben, szolgáltatásban, árban) megoldást. Ebben szállás, 24 órás közös fürdőhasználat, privát fürdők használata (több kis fürdőház, ahol csak magunk lehetünk, bár időnként úgy érezzük, hogy az egész fürdőben csak magunk vagyunk, japán fürdőház, ahol a férfiak és nők külön fürdenek és a fürdőruha használat opcionális). A szobát csak 14.30-kor foglalhattuk el, egy órával előbb érkeztünk, irány a fürdő.

Három meleg és egy hideg medencéből áll a közös fürdő. A kénes gyógyvíz 41 C fokos. Ha sok eső esik, akkor akár 10 fokkal kevesebb is lehet. Ez a mostani vízhő azonban nagyon magas, meg kell találni azt a helyet a medencében – a befolyástól távolabb – ahol huzamosabb ideig kibírható. A medencék szélén sajátos „kőbölcsőkben” lehet üldögélni, feküdni, így kb. 20-25 percig lehet bírni ezt a vizet egyhuzamban. Ha kiülünk, járunk egy percet, lehűlünk kicsit, lehet folytatni tovább. De 40 percnél többet egy-egy alkalommal nem tudtunk a vízben eltölteni szünetekkel sem. 2-3 óránként lehet ezt ismételni, akár éjjel is. Az esti fürdés különösen kellemes. A víz felszíne hamarabb lehűl, tovább lehet benne maradni. A forró vízet felhasználják a kútvíz melegítésére is, amit a zuhanyozókban használnak. S a közeli vízesésből miniturbinával állítják elő a szükséges 160 kw elektromos energiát. A hely teljesen offgrid, saját természetbarát emésztőrendszerük van.

A fürdőben van masszázsszolgáltatás is, meglehetősen drága, nem vettük igénybe. Árulnak mindenféle japán holmit (kimonó, papucs, ruhanemű, dísztárgyak, stb.), s többek között egy szemet gyönyörködtető 1926-os Ford T-modellt is, 27.000 uj-zélandi dollárért már el is vihető. Többszöri fürdés és kis erdei séta után az étteremben nagyon finom vacsorát szolgáltak fel, japán, európai és új-zélandi ételek közül lehetett választani. A kiszolgálás rendkívül udvarias volt, itt az egész személyzet mosolyog és készséges. Az étteremben egy automatikus, digitális klavikord szolgáltatta a zenét. A fehér zongora magától (digitális vezérléssel) játszotta le a kellemes zongoradarabokat. Megtudtuk, hogy ez már 1982 óta létező ötvözete a digitális és a hagyományos hangszernek. (A képen látható, amint a billentyűk maguktól lenyomódnak.)

Vacsora után még egy esti fürdő következett. Majd megírtam a két utolsó bejegyzést. Egyelőre nem tudjuk, hogyan folytatjuk holnap az utunkat. Reggel döntjük el. Továbbmehetünk Hanmerbe, vagy – megunva a forró fürdőt – más utakon (északnak, vagy délnek kerülve) visszafelé indulhatunk, útközben feltérképezve a szóba jöhető látnivalókat. Végül is, csak azt nézhetjük meg, ami az utunkba esik. Az útikönyveket előzetesen böngészve nem várunk sokat, mert amit itt a legérdekesebbnek tartanai (bányamúzeumok), az bennünket nem vonz különösen. Annál inkább nem tudunk betelni a csodálatos, érintetlen természettel. Meglátjuk, a reggeli ébredéssel folytatom majd az úti beszámolót.

Kiadós reggeli után 8.40-kor indultunk el kis menedékházunkból egy többnaposnak ígérkező útra konkrét úti célokkal, de szállás előrendelés nélkül. Bár többen is mondták, jobb, ha lefoglaljuk a helyeket, mégsem tettük ezt. Mégpedig azért, mert az interneten megkeresett lehetőségek mindegyikével kapcsolatban az igénybe vevői vélemények igen szélsőségesek voltak. Már-már gyanítani lehetett, hogy egy-egy panaszos bejegyzés után rögtön jön egy másik, azzal ellenkező, jó vélemény. Nem lenne meglepő, ha az utóbbi elfogult, netán – estenként – a tulajok által motivált (írt?) hozzászólás lenne. Bárhogy is van, felmerülnek kétségek. Így aztán úgy döntöttünk, hogy nekivágunk ismeretlenül, ha nagyon ciki a helyzet, akkor egy éjszaka alatt biztos vissza tudunk térni a bázisra.

50 km-t utaztunk délnek a tengerpart mellett Westportba. Ott tankoltunk, hogy ne érjen meglepetés valahol a lakatlan hegyvidék közepén. Kb. 500 km-re elegendő üzemanyaggal vágtunk neki az útnak, melynek célja két termálfürdő messzi a hegyek között. Az első Maruia Springs 160 km-re Westporttól, a másik pedig ettől még távolabb, további 72 km-re Hanmer település termálfürdője. Szinte végig nagy hegyek között futó folyók mentén, kanyargós utakon, szerpentineken, vagy sűrű, egyébként járhatatlan erdőkön át haladtunk, lélegzetelállítóan szép tájakon. Néhány helyen megálltunk fényképezni, hogy meg tudjuk mutatni (első képek).

A rendkívül jó minőségű (esős időben sem csúszós, márpedig szinte mindig esik vagy párás a levegő), de a számunkra megszokottnál keskenyebb utak helyenként egysávossá válnak, ahol szabályozzák, melyik irányból jövőnek van elsőbbsége. A folyó, vagy a szakadék oldalán haladónak különösen kell vigyáznia, hogy se a szemben jövőhöz, sem pedig a mélységhez ne legyen túl közel. A baloldali közlekedésben nem gyakorlott vezetőnek, aki a jobb oldalon lévő kormány mögött ül ez azért nehéz, mert a kocsi bal oldalát még nem érzi jól. Ráadásul, a középső visszapillantó, az index és az ablaktörlő is az ellenkező oldalon van. Eleinte nem ritka, éles helyzetben pedig szinte mindig előfordul egyszer-egyszer, hogy a műveletek felcserélődnek.

Egy útjavítás alatt álló részen áthaladva jelzőőrök szabályozták a forgalom irányát. Ezt másutt szokásos módon úgy csinálják, hogy egy-egy munkás – egymással rádiós kapcsolatban – a szakasz két végén feltart egy stoptáblát. Itt azonban jót derültünk az eszes, pofonegyszerű megoldáson. A tábla egy rúd végén volt, amely egy útjelző bólyába volt beleállítva, s csak elfordítani kellett a megfelelő jelzés mutatásához. Reeftonban álltunk meg legelőször, hogy „folyó ügyeket” tudjunk intézni. Az első motelben meg is találtuk a helyet, bár nyomatékosan tudtunkra adta a tájékoztató tábla, hogy ezt a szolgáltatást csak az ott lakóknak, ill. az étteremben fogyasztóknak kínálják. De nemigen volt választásunk. Reefton nagyon helyes kis városka. Talán ezer lakosa lehet, de megtalálható benne minden. A központban – ahogy Westportban is – egy tiszta, rendes nyilvános illemhely, önálló épület. Ha ezt előre tudtuk volna …

A következő megállónk Springs Junction, egy nagyobb útkereszteződés a termál források vidékén. Közel járunk első úti célunkhoz. Itt megálltunk egy kávéra egy kínai fogadóban. A mellette lévő farmon egy magányos ló legelészett, de nem ám akárhogyan, tetőtől talpig felöltöztetve. Nem az első ilyen volt, amit láttunk, csak ezt tudtam lefényképezni. Vajon, miért öltöztetik itt a lovakat? Az biztos, hogy a ló – ahogyan az egyéb házi- és haszonállatok sem – nem őshonos Új-Zélandon. Lehet, hogy ezt a klímát nem annyira bírják télen? De hisz télen a lovakat nálunk nem öltöztetik. Tény azonban, hogy itt ruhát kapnak. Nem úgy a szarvasmarha. Az jól bírja ezt a klímát. Innen már csak 15 km-t utaztunk, s megérkeztünk a közvetlenül az autóút mellett elhelyezkedő, japánok által működtetett, s az ő stílusukban kialakított Maruia Springs termálfürdő és hotelbe (az utolsó két kép: a Maruia folyó völgye, amely mellett a termál forrás van, s a fürdő-szálloda, ahová megérkeztzünk). Erről külön bejegyzést írok a következőkben.

A déli sziget, észak-nyugati parton a környék legnagyobb és egyetlen, s legrégebbi nagyobb települése. 1861-ben a Buller folyóra (maori neve Kawatiri) települt aranyásók alapították. Az aranyláz után a térségben áttértek a szénbányászatra, s innen szállították a fekete aranyar még Ázsia, Dél-Afrika, Bazília fémkohóiba is. A település külterületeivel együtt 5000 lakosával és nyüzsgő főutcájával városnak mondható. Duller kerületi központ. Új-Zélandon 20 városi, 68 kerületi (járás) és 15 regionális (megye) önkormányzat van. Wesport nem önálló önkormányzat. A kistelepüléseknek nincs önálló önkormányzatuk, képviseletüket az ún. ward-okban (választókerületek) megválasztott képviselők látják el, akik a kerületi tanácsot (council) alkotják. Westport település is egy választókerület, 6 képviselője van az összesen 18 fős testületben.

A tengerparon fekvő városnak lényegében egy hosszú főutcája van (az első képen, az út végén, a távolban látható hegyre hófödte csúcsokat képzeljünk el, most a felhők miatt nem látszik), ahol minden megtalálható, amire csak szükség lehet. Egyik oldalon a tenger, másikon pedig a kertváros egyszerű, többnyire faházakkal. A főutca kialakítása érdekes. Az egyik oldalon végig, néhány km-en keresztül árkádos. Így esőben is lehet sétálni az utcán a megázás veszélye nélkül. Az árkádos részen, zárt beépítéssel sorakoznak a kisebb nagyobb üzletek, kávézók, éttermek, bankok, irodák, gyógyszertár. Ez új-zélandi városépítési sajátosság. A másik oldalon inkább önálló épületeket (színház, hivatalok, üzletházak, éttermek, benzinkút, stb.) látunk, közöttük kisebb parkok, pihenőhelyek, művészi díszitésű, szépen karbantartott, tiszta nyilvános illemhely (lásd a harmadik képen bal oldalt).

Az út két oldalán végig parkoló, többnyire minden szakaszon találni üres parkolóhelyeket, nincs tömeg. Az emberek - szemben Hawaii-jal - nem álldogálnak, nézelődnek, hanem igyekeznek valahová, elfoglaltak. Kivételt csak az éttermek, kávézók teraszain üldögélők képeznek. Az emberek többnyire igen egyszerűen - pesties rossznyelvek azt mondanák: topisan - öltöznek. Az elegancia inkább kivételnek számít. Érdekes, hogy egyidőben látni strandpapucsos, rövidnadrágos és trikós és nagykabátba öltözött embereket, közöttük minden egyéb variációt. Látszik, hogy az átmeneti éghajlatot, a gyors változásokat különbözőképpen viselik el az emberek.

Nem mondhatni különösen kedvesnek az ittenieket, nem mosolyognak, mint Hawaii-on. A szolgáltatók viszont készségesek, sőt még viccesek is, ez a tréfa azonban igen egyszerű, mondhatni gyerekes. Amikor vettünk nekem egy terepre való cipőt, az eladó férfi mosolyogva adta a csekket Marinak, a cipőt pedig nekem, s megjegyezte: az asszony kapja a könnyebbet, a férfi a nehezebbet. A zöldségboltban az idős eladó (aki mellesleg a korábbi kerületi polgármester volt, legutóbb is indult, de nem ő nyert) a visszajáró dollárokat Marinak adta, a centeket pedig nekem, Mari felé cinkos mosollyal. Mátéék is beszéltek róla, hogy itt dolgos, egyszerű emberek élnek, egyszerű humorral. Az utolsó kép arra utal, hogy Wesport egy átlátható emberléptékű közösség. A szupermarket (New World, saját nemzeti élelmiszer üzletlánc, mint nálunk a CBA) egyik sarka sajátos hírközpontként működik. Bárki hirdethet, tájékoztathat, üzenhet az erre szolgáló egyetlen üzenőfalon.

Amíg fő programunk az unokázás a menetrend nagyjából az, hogy az óceánparti kempingben reggel 7-kor kelünk még sötétben. Átmegyünk a fürdőépületbe és forró zuhanyt veszünk. Fenséges a hűvös, szeles, nedves időben. Ezt követően kis menedékházunkban internetezünk egyet (ahogyan most írom ezt a bejegyzést is), mert ekkor nagyjából este 9-10 óra van már otthon, azaz kommunikációs csúcsforgalom. Majd lemegyünk az étterem és társalgó épületbe, amely most csak minket szolgál, sehol egy lélek. Megreggelizünk: forró kávé, vajaskenyér, sajt, rántotta, stb. 10 óra körül indulunk a "családlátogatásra" be a nagy hegyek közé, kb. 15 perc az út autóval széles folyóparton, három hídon áthaladva, széles völgyben kanyargó úton.

Miközben a szülők - Máté és Vera - a házon és ház körül dolgoznak (kerti munka, festés, tapétázás, stb.), sütnek (fínom kenyeret), főznek (ízletes ebédet), addig mi a világ egyik legértelmesebb kisbabájával foglalkozunk: tanulgatunk, játszadozunk, mókázunk, sétálgatunk a kertben állatnézőben (a képen Oli, a szomszéd bikája) és altatunk. Egyikünk-másikunk, ha mód van rá besegít a házi és kerti munkálatokba. Közben közös ebéd és vacsora. Folyamatos beszélgetéseink témája leginkább az élet Új-Zélandon, a család, gyerekek, Magyarország. Sötétedéskor, este 6-7 óra felé térünk vissza a "bázisra".

Így telik látogatásunk első időszaka, közben tervezgetjük az önálló kirándulásokat. Este van időnk újragondolni a napi  történéseket, témákat. A nagy étterem-társalgóban van egy kőből rakott kandalló. Itt tüzet lehet rakni a tengerparton összegyűjtött száraz gallyakból, tuskókból. Internetezhetünk és beszélgethetünk a kellemes melegben. Gondolataink leginkább a nagyvilágban háromfelé szétrebbent család körül forognak, amelyet a jövőben már csak a híreket és az érzelmeket közvetítő internet kapcsol össze. Mindhárom családi fészek egy egészen más világ. Más táj, más emberek, más szokások. S mások leszünk mi magunk is?! E változások jeleit látjuk, értelmezgetjük, barátkozunk velük. Furcsa, mert emlékeink egy egészen más, közös érzelemvilágból köszönnek ránk, amikor minden sokkal érthetőbb, s amiben mi egy család voltunk. Nehéz elfogadni, hogy az már nincs, egyfolytában búcsúzunk tőle.

Jó itt lenni Új-Zélandon, csodálatos az unoka, kölcsönös a szimpátia, olyan mintha mindíg együtt lettünk volna. Akarjuk hinni, hogy jó emléknyomot hagyunk a kis Izus életében, s ha elmegyünk innen, akkor majd Skype-on rendszeres lesz a kapcsolat. Bár igazán még neki sem indultunk Új-Zélandnak, mert a kis család kötötte le a figyelmünket, egyre többet jut eszünkbe a következő uticél: a Mesefalu. Különösen azért, mert másnaponta sikerül Andrisékkal is beszélnünk, s innen is tudjuk követni az eseményeket. Egyik nap például élő közvetítést láthattunk a fürdőszobából, mert a beszélgetés közben nyakig "bekakaózott" Skyiát meg kellett fürdetni (lásd a képen).

Így tudtuk meg a legfrissebb híreket. Néhány hónapon belül hat vendég is várható a Mesefaluba, így hamarosan felpörögnek az események. Vannak közöttük pionírok, társulni és odatelepülni szándékozók, komoly vállalkozási elképzelésekkel. Andris folytatja az első épület belső kialakítását, s a környezet rendezését. A vízgyűjtésben zavaró faágak kivágásánál végül szerencsés kimenetelő balesetközeli események is történtek komoly tanulságokkal. Egyikről egy videó is készült (hamarosan feltöltjük).  Figyelmeztető jelnek kell tekintenünk ezeket az eseteket! Nagyon jó lesz, hogy hamarosan - két hét múlva - már kiegészül a csapat, s jobban tudunk majd vigyázni egymásra. 

Itt, Új-Zélandban a világ legtermészetesebb dolga a természetben élni. A városi lét számít kivételnek. A modern kormányzatok mindent megtesznek azért, hogy a természet közeli élet természetes is maradjon minél több ember számára. Ez egyben mindennapos küzdelmet is jelent az elemekkel a föld alatt (bányákban) és a föld felett (mezőgazdaság, területek lakhatóvá tétele, útépítés).

A folyókat nem szabályozzák, a hegyekből lezúduló vizek gyakran okoznak árvizeket, s ilyenkor házak kerül(het)nek víz alá. Nem ritka, hogy patak vezet keresztül a kerten, vagy vízesés zubog a kert végében. Erről saját szemünkkel győződhettünk meg. A nagyszámú marha és birkalegelőket mély árkok övezik, hogy ne iszaposodjanak el. A telkek igen nagyok, erdő, mező, termőterületek, karámok is elférnek rajtuk, szinte mindenki gazdálkodik vidéken. Állatokat  tartanak (tehén, birka, kecske, alpakka, csirke). 

 Az offgrid élet itt szinte magától értetődő. Szélkereket, vízkereket, napelemeket (a nap hőjét elektromos árammá alakítja) és napkollektorokat (a nap hőjét gyűjti és közvetlenül adja át) gyakran látni. A marhatartásnak nagy kultúrája van (a marhahús és bőr volt hosszú ideig a legfontosabb Angliába szállított árucikk), rendkívül finom és bőséges az ellátás hús- és tejtermékekből. Hasonló kultúrateremtő foglalkozás volt sokáig, ma már kevésbé, a szénbányászat. Számos turisztikai látványosság (a második, harmadik és negyedik kép egy 1982-ben megszűnt szénszállító vonat pályája mentén kialakított sétaúton vezet) ehhez az iparághoz kapcsolódik.

A tudatosan alakított „kiwi” (a név egy helyi madárfajra utal) nemzeti karakter ezért a nem ritkán rideg természet tiszteletéhez és a természetben való boldoguláshoz, a természettel való, kitartó hétköznapi küzdelemhez, a természetbe simuló otthonteremtéshez és munkához kapcsolódik. Az emberek általában ezért sok mindenhez – mezőgazdaság, házépítés, gépek kezelése – értenek, a helyi közösségekben egymást kisegítik. 
A környéken, ahol most vagyunk (ezt a vidéket mutatják be a képek), néhány hónapja volt egy nagy árvíz, nagy volt a kár, bár mindössze egy nap alatt jöt és ment le a víz. Korábban - kb. fél éve - pedig egy szomorú bányaszerencsétlenség történt, az utóbbiban (robbanás) 26-an haltak meg. Mindkét esetben már aznap megkezdődött a gyűjtés a károsultak megsegítésére, az árvák sorsának megkönnyítésére. Amikor az árvíz elzárta Mátéékat, azonnal jöttek a szomszédok, hogy nem szenvednek-e valamiben hiányt. A kiwi karakter további jellemző eleme az egyszerűség, természetesség, közvetlenség, humor és vidámság (erről a kiwi emberekről szóló albumok sora tanúskodik). S valóban, a körülményeskedés, protokoll legapróbb jeleivel sem találkozunk eddig. 

A legelső benyomásunk az itteniek beszéde. Nem könnyű felismerni az új-zélandi angolban az angolt, ha igazán belelendülnek. Hangzásra olyan palócos a kiejtés, s az ember hamar elveszíti a fonalat, s nem tudja elválasztani egymástól a szavakat. Ilyenkor nincs más megoldás, mint az udvarias figyelmeztetés, külföldiek vagyunk, kérjük lassítson és beszéljen kissé tagoltabban. S láss csodát, érthetővé válik a szöveg. A Magyarországnál kb. háromszor nagyobb területen mindössze 4 millió 142 ezer ember él két nagyobb (északi és déli) és több kisebb szigeten. A világ legtávolabbi országának tartják, még  alegközelebbi Ausztrália is 2000 km-re van tőle. A déli sziget hidegebb, ott óceáni és hegyvidéki éghajlat a jellemző, számos 3000 m feletti hegycsúccsal, néhányat örök hó borítja. Az északi sziget éghajlata szubtrópusi. Az alábbi képre kattintva elérhető egy magyar bevándorlási ügynök azoknak, akit ilyen gondolatok foglalkoztatnak.

Időszámításunk után döntően kb. 1000 táján (500 és 1300 között) foglalta el a szigeteket a kirajzó polinézek maori - részben emberevő - törzse. Az első európaiak 700 évvel később jutottak el ide Ábel Tasman személyében 1642-ben, de ezt a látogatást nem követte még betelepedés. James Cook 1769-ben fedezte fel újra a szigetet, fel is térképezte, s angol tulajdonná nyilvánította. Vele egyidőben francia felfedezők is jártak itt és verseny alakult ki a gyarmatként való megszerzésért. Ez az angoloknak sikerült, s ők telepítették be a szigeteket tömegesen 1839-től kezdve. A fehér gyarmatosítók és a maori őslakók viszonyát az 1840-ben megkötött Waitangi egyezmény intézményesítette, amelyet maori részről 500 helyi vezető írt alá. Ebben elismerik az angol korona fennhatóságát, elfogadják, hogy csak a koronának adhatnak el földeket, cserébe az itt élők angol alattvalókká válnak. Az egyezmény máig vitatott, újratárgyalása napirenden van.

Az európaiak tömeges betelepedése - az amerikaihoz hasonlóan - katasztrofálisan hatott a bennszülöttek egészségére (új betegségek, prostitució), számuk a 19. századig rohamosan csökkent, s már az etnikum kipusztulásával fenyegetett. Ekkor azonban a folyamat megállt az egészségügy fejlődésének köszönhetően. Ma a lakosság egy tizede legalább félig maori származású. Új-Zéland 1907-ig angol gyarmat volt, ettől kezdve ún. domínium saját kormánnyal, 1947-ig függésben volt Angliától (nem volt saját külügye), s csupán az 1970-es évektől kezdte kiépíteni önálló, Anglián kívüli kereskedelmét (Anglia 1973-bqn csatlakozott az Eirópai Gazdasági Közösséghez).

Új-Zéland ma parlamentáris monarchia, egy igen jól szervezett mezőgazdasági ország, rendkívül nagy figyelmet fordít a természeti kincsek az ökológiai tisztaság megőrzésére. Roppant nagy erőfeszítéseket tesz az önálló nemzeti kultúra fejlesztésére, az új-zélandi identitás megteremtésére. Az utóbbi a maori őslakosok és az ún. kiwi nemzetépítők sajátos keverékéből áll elő. Számunkra az új-zélandi ember "a természet kemény, egyszerű, dolgos gyermeke" mind a férfi, mind a nő. Persze mi itt és most a vidéket látjuk messze a nagyobb városok forgatagától.

A nyelv, a táj, az éghajlat után a legszembetűnőbb - vidéken - a sok, másutt ismeretlen madár. Mivel a szigeteken nincs nagytestű ragadozó állat, ezek a madarak - weka, pukeko, kaka, kaki, kakapo, kiwi, kea, stb., hallgasd meg a hangjukat - már nemigen tudnak repülni, Védettségük miatt nem félnek az emberektől, egész közel merészkednek. Az egyik legérdekesebb madár a maorik által már az európaiak érkezése előtt, a húsa miatt kipusztított moa madár (lásd a képen), melynek magasssága csontmaradványok bizonyítéka alapján 3 méter körüli volt. Az új-zélandi környezet-, természet- és állatvédelmi előírások szigorúak. A madarak házilagos etetését is tiltják. Ennek ellenére a madarak ott "ólálkodnak" a házak körül és lesik a potyadékot. Még a röpködő madarak is szeretik megközelíteni az embereket félelem nélkül.