Eltelt egy hét, szinte hihetetlen, hogy itt vagyunk, s minden adottnak látszik elképzeléseink megvalósításához. Berendezkedtünk Andriséknál a nagy házban, s megszerveztük a magunk hétköznapi életét. Kialakítottuk a közös dolgokat: foglalkozás az unokával, holmijaink elhelyezése, közlekedés, internet, bevásárlás, főzés, mosás, takarítás, vízzel, árammal való gazdálkodás, hulladék kezelése és elszállítása, stb.). Andrisék mindössze egy hónapja laknak itt, a ház még nem teljesen befejezett, ezért a közös élet megszervezése nem volt olyan egyszerű, mint gondoltuk, új rendet, szokásokat kell kialakítanunk mindkét részről.
Ez – tekintettel az átmeneti állapotokra – nem kevés bizonytalanság forrása („mindig így lesz?”), s befolyásolja érzéseinket, érzelmeinket. Komoly kihívás ez mindannyiunk számára, mert mindenkire másképp hatnak ezek a körülmények, a „lányok” pesszimistábbak, a „fiúk” optimistábbak, ők nehezebben, mi könnyebben tesszük túl magunkat az átmenetinek tartott nehézségeken. Pl.: mindannyian örültünk a tartós, kellemes napsütésnek, de e közben nem esett elég eső, elfogyni látszott a víz. Az utolsó pillanatban azonban megérkezett, s ismét bővében voltunk. Tanultunk belőle, bővítjük a tárolókapacitást.
A helyet Mesefalunak nevezzük, de az a maga teljességében még csak a fantáziánkban él. Hosszú út vezet még a teljes megvalósulásig. Minden kisebb, nagyobb lépésünkben – a Főutca szebbé tétele (pl. banánfák ültetésével), egy ösvény kialakítása, egy ház építése, a víz- és áramellátás fokozatos fejlesztése, a terület és egyes térfunkciók felderítése, megtervezése – a Mesefalu megvalósulását látjuk. Mindennapos téma, mi hogyan lesz, milyen lesz, hogyan működik majd az infrastruktúra és a közösség. Folyamatosan születnek az újabb és újabb komoly és játékos ötletek: hol legyenek a közösségi helyek, hogyan lehet a kezdőket betanítani gépek kezelésére, szakismeretet igénylő feladatok elvégzésére (bizonyítvány bejegyzés minden megszerzett készségről), az ösvények elnevezése, egyes funkciók megoldása (pl. fürdő vízmelegítése), stb.
Életünk tehát – mind már egyik előző bejegyzésben írtuk – két síkon zajlik: a mindennapi élet és a Mesefalu magvalósításának valóságában. E közben folyamatosan új érzések sokasága érlelődik bennünk azzal kapcsolatban, milyen lesz, lehet itt az élet a közvetlen környezetünkben (házaink, az erdőnk, a Mesefalu) és az itteni tágabb világban (Fern Forest, Volcano falu, Hilo és környéke, a Nagy Sziget, Hawaii, Amerika). Megpróbálom átadni, hogy ebben a meglehetősen bonyolult helyzetben, milyen érzések fognak el bennünket meglévő és elképzelt házainkból kiindulva egyre szélesedő körökben?
Házaink – a hazai viszonyok között értelmezve egyszerű faházak – itt normális lakhelynek számítanak még akkor is, ha csupán egy rétegűek a falak. Többre nincs is szükség, legfeljebb esztétikai okokból, ha valakinek a gipszkarton fal jobban tetszik, mint a bordás fafelület. Ami a komfortot illeti, azt teljessé lehet tenni. Ha az ember benn van a házban, s a külvilág ki van zárva, akkor csupán rajta múlik, hogyan érzi magát. Tévét nem nézünk, ha filmekre vágyunk, akkor videót kölcsönzünk ki a könyvárból vagy a kölcsönzőből (egy automata adja ki a bevásárlóközpontban). A lakás világítása szerényebb kicsit, mint amit megszoktunk, bár ez nem kényszerűség. A 12 V-os áramkörrel is kellő világítás biztosítható, de nem ég folyamatosan mindenütt a villany, ahogy ezt korábban megszoktuk, takarékosan használjuk a napelemekkel és szükség szerint benzines generátorral táplált akkumulátorokat. Van 110 V-os hálózatunk is.
Erdőben élni csodálatos. Sok időt töltünk kinn a tábortűz mellett, sétálunk az egyelőre elképzelt erdőkertben, madarak, ritkábban békák hangjait halljuk, elvétve kutyaugatást. Fantasztikus élmény – szinte megszokhatatlan – hogy az erdőben, amely a te kerted, ismeretlennel nem találkozhatsz, sohasem. Senki sem jöhet be hívatlanul. Ez itt elképzelhetetlen, órákat sétálgathatunk újabb és újabb helyeken és még mindig otthon vagyunk. Nem tudom, megszokom-e ezt valaha. Egyelőre szűk erdei ösvényeken járunk még, folyamatosan alakítunk ki újabbakat, de képzeletünkben ezek már szépen kialakított sétautak. A terület 1/3-át még nem is ismerjük, nem jutottunk be a járhatatlan dzsungelbe. Éjjel a csend és a sötétség tökéletes. Elemes fejlámpákkal közlekedünk éjszaka, megvilágítják előttünk az utat, ahová lépünk.
A Mesefalu egyelőre a fantáziánkban él. Minden ténykedésünk mögött ott van a gondolat, hogy illeszkedik-e majd a távolabbi elképzeléseinkbe. Ez egyfajta „Mesefalu szemüveg”, amelyen keresztül nézzük a dolgainkat. Sétálgatva az erdőben nagyon jó érzés elképzelni, hogy pl. „ez egy tuti kis lakóház helye, itt lehet a közösségi konyha, amott a fürdő, tűzhely, innen indulhat egy drótkötélpálya lefelé odáig”, és így tovább. S, ezek mind nem valamiféle fantazmagóriák, hanem reális elképzelések a Mesefalu keretei között. Igaz, jelenleg messze vagyunk még tőlük, az út – a szó szoros és átvitt értelmében is – nehéz és göröngyös, kivágott fák itt-ott, a növényzet még nem az a fajta „andalító trópusi”, az erdő nincs megtisztítva, parkosítva (egy részét meg is hagyjuk olyannak, amilyen most). De többfelé látjuk a környéken, hogy mit lehet az erdőből idővel és sok munkával kihozni.
Fern Forest (magyarul páfrányerdő), ahol a Mesefalu van, Volcano település esőerdős része. A szomszédok csak az aszfaltos és földutakon látják és minden esetben, barátságosan, mosolyogva köszöntik egymást. Itt nem szokás a szomszédolás. A határos telkek házai olyan távol, elrejtve vannak egymástól, hogy csak nagyon ritkán látni egymásra, s akkor is csak egy-egy kis szeglete – sarka, teteje – bukkan elő a szomszédos házaknak. Sajnos, található a környéken, néhány telken belül, de az utakról látható, rozsdásodó autóroncs, ami rontja a képet. Hawaii-on ez nem számít ritkaságnak. A közösség nehezen tud ez ellen tenni. A közbiztonságról azt mondják, hogy az itteni igen jó átlagnál kicsit rosszabb első sorban a ritkább laksűrűség miatt, de ennek semmi negatív jelét nem tapasztaltuk még.
Volcano éstérsége a vulkánokról, lávabarlangokról nevezetes, világhírű turisztikai központ (Volcano Nemzeti Park). Természetesen ez is fontos nekünk, de mi első sorban mint tágabb lakókörnyéket vizsgálgatjuk. A vegetáció nagyon dús. Itt mindennapos az eső, mely többnyire éjjel esik, s rendszeresen, majd minden nap kisüt a nap is. Általában néhány kilométerrel odább egészen más az időjárás. A hőmérséklet általában nagyon kellemes 20-25 C között van, reggel és este picit hűvösebb, de még rövid ujjú ingben is kinn lehet lenni ilyenkor, bár már jól esik a tábortűz vagy a kályha, kandalló, kemence melege. Az utóbbiak szerepelnek terveink között. Volcano falu idegenforgalmi központ, sok művész, pihenni vágyó – inkább tehetős – ember lakja, igen drága és nincsenek boltok. Van étterme, ajándékboltja, turisztikai információs irodája, sportpályája, közösségi központja, mosodája, s minden igényt kielégítő játszótere. Az utóbbi két helyszínen túl nem sok közünk lesz a helyhez.
Hilo a Nagy Sziget második legnagyobb városa. Fern Foresttől 25 perc autóval a 11-es úton (az út első 5-6 perce földúton vezet). Odafelé van még több kisebb település is. A legközelebbi Mountain View (magyarul hegyi kilátó) mezőgazdasági (zöldségek, gyümölcs, kávé) és pihenő központ, a legközelebbi posta, iskola, könyvtár, benzinkút és drága élelmiszerbolt. Kurtistown eléggé jellegtelen, út menti kis kertes falu, szintén drága bolttal, benzinkúttal. Keaau az első komolyabb kulturális és bevásárló központ Hilo felé haladva, itt szinte mindent lehet kapni, ami fontos a hétköznapokban. S innen, már csak 5-6 perc Hilo, ahol a bevásárlásokon, kulturális igényeken (könyv, mozi, színház, koncert, múzeum) túl, a hivatalos ügyek is intézhetők. Itt minden nagyobb kereskedelmi hálózat jelen van, de külsőleg egyáltalán nem emlékeztet még Amerikára.
A Nagy Szigetről (Big Island) sokat írtunk már. Akár egy teljes nap alatt is körbeutazható autóval. Ehhez képest rengeteg turisztikai látnivalóval, élményforrással és tengerrel, strandokkal mindenütt. Az embernek itt csak a kezdetben van bezártság érzése, amíg nincsenek területi és társadalmi ismeretei, kapcsolatai. Mi már túl vagyunk ezen, s akkor sem riadunk meg, ha a térképre nézve látjuk, mennyire messze vagyunk mindentől. Nekünk ez Hawaii (a Nagy Sziget hivatalos neve egyébként a Hawaii), a többi szigetet el tudjuk képzelni, s a fővárosba pedig – amely „tiszta Amerika”, annak trópusi változata – nem vágyunk (erről lásd a Honolulu c. bejegyzést).
Az emberek itt nagyon kedvesek, vidámak, mosolygósak, udvariasak. A kereskedelemben, szolgáltatásokban, hivatalokban rendkívül magas színvonalú, előzékeny, pontos a kiszolgálás, körültekintő tájékoztatással, nagy empátiával. Számos ingyenes, vagy jelképes árú közszolgáltatás van (parkok, strandok, termálfürdő, könyvtár, iskola, közkút, hulladékkezelés, posta), s az állampolgárok, zöld kártyával rendelkezők számára magas színvonalú szociális, s elég jó egészségügyi ellátás van. Persze ez felületes ismeret, amíg az ember nem szerez közvetlen tapasztalatokat a szolgáltatásokról. Van, akinek nem tetszenek az iskolai nevelés, az orvosi ellátás, az ügyintézés. Amit mi eddig megtapasztaltunk az egyáltalán nem mutat kedvezőtlen képet. Mindehhez hozzá kell tenni, hogy az élet itt – szinte minden áru – drágább, mint az amerikai kontinensen, mert többnyire hajón érkezik, s sokkal drágább a szolgáltatás is. Ezért az emberek igyekeznek sok mindent megcsinálni maguk, önmaguknak, barátaiknak (élelmiszertermelés, építés, javítás és karbantartás, szerelés, személyi szolgáltatások, stb.)
S, végül, Amerika, amely itt a jobbik arcát mutatja. Itt az amerikai színvonalú, jól szervezett, precíz, kiszámítható közigazgatás, közszolgáltatások, ügyintézés, üzleti élet, kereskedelem és szolgáltatás van jelen. Egyáltalán nem tapasztalható az amerikai fogyasztói életmód kultusza („american way of life”), a média és az üzlet mindenhatósága. Itt – érdekes módon – egy meglehetősen széles szürkegazdaság van jelen (pl. a turizmusban a mesterséges közösségek működése erre jó példa), amely felett a helyi állam mintha teljesen szemet hunyna. Az emberek szabadon kereskednek mindenfélével a piacon és az interneten, szolgáltatnak egymásnak. Nem látszik semmiféle arisztokratikus réteg, a tehetősebbek egyáltalán nem, vagy csak egészen elenyésző arányban kérkednek vagyonukkal, itt a ruha vagy a kocsi egyáltalán nem árul el semmit sem az emberekről semmilyen irányban. Talán az épületek egy kicsit, bizonyos felkapott helyeken. Mindenki lehet önmaga, a maga természetességében, magas fokú toleranciára számíthat mindenütt, mindenki részéről, még a közszolgák, rendőrök részéről is. Talán azért van ez, mert itt mindenki valamilyen kisebbséghez tartozik: polinéz, kínai, japán, egyéb ázsiai, amerikai fehér, fekete, európai, stb. Nincs domináns etnikum, de mindenkit áthat Hawaii szellemisége (Aloha), s önkéntesen, örömmel veszi át az itteni általános életérzést.
A helyzetünkkel kapcsolatos általános érzéseinket két alapvető körülmény határozza meg. Az egyik a Mesefalu program megvalósításával kapcsolatos bizonytalanságok és nehézségek, amelyeket legjobb tudásunkkal, kitartással, sok munkával igyekszünk most és a jövőben is leküzdeni, s ami egyben ittlétünk értelmét adja. A másik pedig a két egyesített család közös jövőjének, hosszú távú itteni megélhetésének kérdése, ami természetesen összefügg a Mesefalu programmal, de nem teljesen. E két nagy kérdéskörrel kapcsolatos bizonytalanság, kockázat, annak megélése az ára annak, hogy itt vagyunk Hawaii-on és élvezzük annak minden jóságát, szépségét, kellemességét. Mindent egybevetve, immár közvetlen közelről tekintve az itteni, mostanra kialakult hatalmas előrelépésnek számító helyzetre (a korábbi állapotokhoz – Rashani és Robert telepeihez - képest), ez egy hatalmas, nem kockázat nélküli kaland, egy szép mese (ebben az értelemben is jogos a Mesefalu név), amelynek jó esélye van a megvalósulásra.
Utolsó kommentek