Irány vissza a menedékházunkba. Ugyanazon az úton megyünk vissza, azonban az előttünk álló 260 km egyáltalán nem ígérkezett unalmasnak. Az idő hidegebbre fordult, éjszaka fagyott Hanmerben, a körülöttünk lévő hegyekben leesett a hó. Hófödte hegyek karéjában vágtunk neki az útnak szép tiszta időben, napsütésben, s véletlenül innen is 8.40-kor indultunk, ahogyan az előző két alkalommal. Az úton - korábban is - a keselyük haláli nyugalommal eszegették az elütött madarakat, a középvonalról el sem mozdulva, nem törődve a mellettük elrobogó autókkal. Itt ezeket önkéntes úttisztítóknak tartják, mert megesznek minden elütött állatot. 
Az út eleje - a keselyűket (vagy kisebb sasok?) leszámítva, bár minket kevéssé izgattak - kifejezetten kellemesnek ígérkezett. A Beatles-szel jöttünk, Mozart-tal utaztunk vissza A képeken látható hegyekbe behatolva azonban csalódnunk kellett. Sűrű ködökbe érkeztünk. A látvány - amely kárpótolt az utazás újabb nehézségéért - olyan volt, mintha a hegyek között tejes tavak lennének. Ahogy haladt az út le és fel, úgy buktunk alá, majd emelkedtünk ki a tejes fürdőből. Időnként alig lehetett látni valamit, a veszélyes úton lassítani kellett. Jól jött ilyenkor egy-egy "felvezető" autó (Forma 1: Safety Car). Persze az előttünk menők ezt időnként megunták és előre engedtek. Mi pedig később kiálltunk ügyes-bajos dolgot intézni, s ismét mögéjük kerültünk. Jó kis játék volt. 
A fenti képen látható ködből érkeztünk meg Reefton hegyi városkába. Jól esett kis pihenőt tartani, mert az úton nagyon kellett figyelni, s ez kicsit fárasztó volt. Vasárnap lévén csak az élelmiszerboltok voltak nyitva, meg a helyi i-Site, ahol nagyon bő információ, kis kiállítás és múzeum várja az idegeneket. Mari megfogadta korábban, hogy bányamúzeumba be nem teszi a lábát. Mit ad Isten, itt egy mini bányamúzeum tárult elénk. Rábeszéltem, bementünk (lásd az alábbi képeket), volt bányalift, csille, de nem estünk tőle transzba.
Egy kis ajándékkal kárpótoltam, amiért behúztam a csőbe. Kis séta után elhagytuk a várost és meg sem álltunk Westportig, ahol déltájban megebédeltünk. Innen már csak 44 km volt az út "hazáig". A délutánt kisunokánkkal töltöttük el nagy kacarászások közepette. Alighanem nem lesz második nagy utazásunk, mert úgy érezzük, Új-Zélandból, ez alkalommal nekünk ennyi elég lesz. Tervbe volt véve még a Ferenc József gleccser, de számonra - a kaukázusi gleccsertúrák után - nem különösebben érdekes, Mari pedig nem megy a jégre, ha nem muszáj. Marad tehát az unokázás péntekig, amikor Hawaii felé - melegebb éghajlatra - vesszük az irányt.
Utolsó kommentek