Ma délelőtt találomra indultunk el be a vadonba, gondoltuk kalandozzunk egy kicsit, ne csak a számunkra már ismert, kitaposott utakon, ösvényeken járjunk. Feltételeztük, hogy minden út vezet valahová, ezért út. A közeli falun - kb. 40 lakója van, s ne gondoljunk a magyar falvakra, hatalmas elkerített legelők mellett, nagy kertekben házak egymástól mesze, közöttük legelésző tehenek, kecskék, birkák, lovak, csak itt-ott van két ház egymáshoz olyan közel, ahogy az nálunk van - keresztülhaladva az út láthatóan a hegyekbe vezetett. 
A betonút kövesre váltott és egyre kanyargósabb és meredekebb lett. Az európai szem számára megszokott erdő egyszer csak trópusira váltott és egyre inkább úgy nézett ki, mintha privát területre tévedtünk volna. Egészen kellemes lett a korábbi vad erdő, itt minden bizonnyal emberek laknak. Láncokkal lezárt bejáratok jobbra és balra, közben az út kanyarog felfelé. Itt-ott autó a bejáratoknál, míg végül előttünk is megjelent a lánckerítés lezárva a továbbhaladást. Az üzenet egyértelmű: ha nem kaptál meghívót ne menj tovább. Megértettük, visszafordultunk és lecsorogtunk az elágazásig. Akkor nézzük a másik irányt. 
Az erdő errefelé is szelídebb lett kicsit. Haladtunk gyönyörködve a változó növényzetben, mígnem egy gyorsfolyású patak állta az utunkat. Máté is mondta, s ki is volt írva táblára, hogy az ilyen utakat keresztező gázlókon, ha nincs nagy esőzés, autóval simán át lehet menni. Különösen négykerék meghajtású, magasabb építésű terepjárókkal. A mi autónk nem ilyen. Kiszálltunk, hogy megnézzük a helyzetet közelebbről.
A patak szélsebesen zúgott lefelé, az úton - becslésünk szerint - 10-20 cm-es hullámokban robogott át. Elgondolkodtunk a dolgon: nem ismerjük az utat a víz alatt, nem tudjuk milyen erő van ebben a sodrásban, azt sem sejtjük mi van a gázlón túl, vajon érdemes-e egyáltalán átmenni autóval, nemigen látszott hol van az út közepe. Úgy döntöttünk, hogy itt és most számunkra túl nagy a kockázat. Nem megyünk át autóval.
Felfedeztünk azonban egy "gyalogos átjárást" jelző táblát, amely az erdő felé mutatott. Néhány méterrel beljebb meg is láttuk a keskeny, magas fahidat, amelyre egyik oldalón rámpa, másikon lépcső vezett fel. Mivel szemerkélt az eső a fa meglehetősen csúszós volt. Az építmény biztonságosnak látszott az átlagember számára. Nem úgy Marinak, aki - ismerőseink tudják - időszakos tériszonyban szenved (Hawaii-on például nem volt neki, s a Rashani telepen símán kiült a harmadik emeleti, korlát nélküli terasz szélére, lelógatva a lábát). 
Most azonban rájött a hidegfrász már az átjáró feljáróján. Semmilyen megoldás nem volt megfelelő számára az átkeléshez (becsukott szemmel, belém kapaszkodva, felfelé nézve a korlátokat fogva, átszaladni). Nem nézve se jobbra, se balra, csak előre, többszöri próbálkozás után sikerült Marinak is átkelnie a hídon, amelynek fő baja az volt, hogy mozgott. 8-10 méterre volt mindössze alattunk a gyorsfolyású helyi patak. 
Átjutva, csodaszép kirándulóhelyen találtuk magunkat. Erdei utak, füves ösvények vezettek négy irányba. Felfelé a hegyre, be az erőbe a patak mentén, tovább egyenesen (vagy vissza) az erdő szélén, s kicsit lefelé a patak mentén. Az utóbbi irányt választottuk ösztönösen. Néhány száz méter után a hegyről rohanó víz egy nagy folyóba torkollott érdekes módon. 
A kisvíz éppen ellenkező irányból érkezik föntről, mint ahogyan a nagy folyó - neve Mokihinui - folyik. Érdekes látvány, ahogy a sebesen leérkező víz egy éles kanyarral visszafordul, s a nagyvízzel halad tovább az óceánba, ettől a helytől csupán kb. 3 km-re. A képek nem adják vissza a fenséges látványt. Csak a folyó zubogó hangját hallani, rajtunk kívül sehol egy teremtett lélek, a vízek és a hegyek uralkodnak a tájon, semmi sem utal a civilizációra. 
Sétánk rövid volt, de annál felemelőbb. Itt a hegyekbe vezető utak ilyen és ehhez hasonló csodákat rejtenek mindenütt. Igaz, az erőbe besétálni nem lehet, kitaposott ösvények nélkül járhatatlanok. De talán nem is baj, az utaknak céljuk kell legyen. Ha nincs út, akkor embernek nincs mit keresnie a vadonban. S ez jól van így. Eltelve a szép látvánnyal visszaballagtunk a kocsihoz, újra a Mari számára veszélyes hídon át. De most nem volt választás, át KELLETT rajta menni. 
A patak feletti átkelés ijedségére a beszálláskor jött Mari ötlete, hogy most megpróbálja ő is a baloldali vezetést. Én már ekkor tudtam, hogy új-zélandi sofőr karrieremnek befellegzett. (Hawaii-on volt már hasonló eset. Eleinte én vezettem a még idegen közlekedési viszonyok között. Kb. egy hónap múlva megpróbálta ő is. Ettől kezdve csak utasként szállhattam az autóba.) Nem bántam. 
Visszatéérve a menedékházba gyönyörűen kisütött a nap. Jól esett kimenni a füves rétre sétálni a tengerpart felé. Körülöttünk a szokásos weka madarak mászkáltak figyelve, hogy 5-6 méternél közelebbre ne kerüljünk hozzájuk. Két kis legyező farkú fantail (maori nevük: Piwakawaka) madár körülöttünk röpködött hosszú perceken át, láthatóan ismerkedtek, incselkedtek. 
Ez a kis, gyorsröptű madárka apró legyekkel táplálkozik (sandfly) és azért szálldos az ember körül szívesen, mert az felveri a legyeket a fűben, s az utóbbiak szívesen szállnak rá, hogy megcsípjék. A fantail csak erre vár, s kész lecsapni a kellemetlenkedőkre. Az egész azonban úgy néz ki, mintha a madarak incselkednének az emberrel, egész közelrepülnek hozzá. Ezért sikerült egy ilyen közeli képet (kb. 1 m-ről) készíteni az egyikről. 
A tengerpartra leérve megtaláltuk a környék legnagyobb uszadékfa gyűjtó helyét. Egy helyi ember éppen kisteherautójára pakolta az értékes nyersanyagot, amelyet tüzelőnek, tábortüzeknek, hasznos eszközök és díszek készítésére egyaránt használnak. Kiszárítva és lekezelve igen tartósakká válnak. Menedékházunkban kilincsek, tálcák, ruhafogasok, kisebb tárolóedények, s számos egyéb alkalmazásukat láthatjuk. Mi is gyűjtöttük egy kis tüzifát, hogy este a kávézóban meleg nyitott kandalló mellett búcsúzhassunk a helytől. Így is lett. 
A tengerparton sétálva kezdettől fogva nem tudok betelni a kavicsok szépségével és szabályosságával. Állandóan a köveket lesem, s már egész kis gyűjteményem van figyelemmel arra, hogy nem pakolhatom meg velük a bőröndöt. Most azonban megtaláltam a legszebb - és sajnos, egyben a legnagyobb - gyönyörűséget, egy tökéletes tojásforma, csillogó követ, amely kb. 4 kg. Úgy döntöttem, hogy ezt odaajándékozom Mátééknak szobadísznek. 
Talán szimbolikusnak is vehetjük, ahogyan egy szép szívárvánnyal búcsúzott tőlünk Új-Zéland délután, amikor menetrend szerűen megérkeztünk unokalátogatóba. Ez a jelenség itt igen gyakori a sok eső és a gyors időjárás változás miatt. Igen rövid idő, akár néhány perces váltásokkal jöhet az eső, kisüthet a nap, jönnek mennek közben a ködök és esőfelhők. Nem csoda, ha ezeket a váltásokat rendre szívárványok kísérik. 
Utolsó kommentek