Máté vitt bennünket Christchurchbe. Volt bennünk némi szorongás, mert két tényező is veszélyeztette repülésünket. Az egyik a chilei hamufelhő, amely néhány napja az egész déli szigetet beborította és egy időre minden járatot töröltek. A kérdés az volt, megtisztul-e az ég annyira, hogy elrepüljünk. A másik dolog pedig az utóbbi napok földrengése Christchurchben, az öt közül a legnagyobb 6-os erősségű volt és további házak omlottak össze a februári nagy katasztrófa után. Reménykedtünk. 
Az út egy időre feledtette velünk a továbbutazás miatti szorongásokat. Az ún. West Coast (a déli sziget nyugati partja) védett világörökség, a Google Earth utcanézetében le is van tiltva, hogy ne az interneten nézegessék, hanem jöjjenek ide és nézzék élőben. Erre nyílott nekünk most lehetőségünk. Az úton Westport és Greymouth között feltűntek a parti és partközeli sziklák mindenféle alakzatokat formálva, amelyhez az itteniek a legkülönbözőbb képzeteket társítják. 
Az út legérdekesebb látványossága Punakaiki településnél a Paparoa Nemzeti Park, ahol megálltunk egy rövid kirándulásra. A látogatóközpont (visitors’ centre) parkolójában a turistákra „szakosodott” veka madár minden érkezőhöz odajött és „bepróbálkozott”. Máté figyelmeztetett, ne adjunk neki semmit, mert elszemtelenedik, s a végén az ember kezéből kapja ki a kaját, éles csőrével képes komoly sebet is ejteni. Ez a madárka nálunk nem járt sikerrel. 
Elindultunk a parti sétára nem sejtve még, hogy milyen lélegzetelállító élményben lesz részünk perceken belül. Az ösvény trópusi erdőn vezetett a partra. Az idő nagyon kellemes volt, sütött a nap, nem fújt a szél, nem siettünk, mert a repülőnk program szerint másnap indul (ha indul) és a szállásunk is le van foglalva Christchurchben. 
Hosszú utazásunk további része Greymouth magas hegyeken, hágókon vezetett keresztül. A folyóvölgyekben káprázatos hófödte hegyláncok és csúcsok kísérték utunkat a sziget belsejében. Ez az élmény némileg kárpótolt bennünket azért, hogy végül nem sikerült eljutnunk a Ferenc József gleccserhez, ahol akár hógolyózhattunk volna is egyet. 
De ehhez már önmagában is túl hidegnek éreztük Új-Zélandot, hogy egy ezzel színesítsük a programunkat. Maradt tehát a havas hegytetők távoli látványa. Volt azonban utunk során egy érdekes természeti jelenség. Az alábbi képen a havas bércek előterében, az úttól nem messze a hegygerincén és oldalában egy hosszabb sziklacsoport látható, minta szobrok sorakoznának egymás mellett. Kedvelt kirándulóhely, érdekes játék a látogatók számára a szikláknak sajátos formát és jelentést tulajdonítani. 
Christchurchbe a naplementével érkeztünk, ami egyben a gyors sötétedést is jelentette így télidőben 6 óra körül. Családias motelünkről még sikerült egy utolsó nappali felvételt készíteni (lásd alább). Az este folyamán azonban már nem vitt rá a lélek a fényképezésre, annyira lehangoló ez a város az ismételt, néhány nappal ezelőtti földrengés után. Az egész városközpont – a település lelke – összeomlott, le van zárva, másutt egész utcák, házak vannak bekerítve, jelezve, hogy használhatatlanná váltak, felújításra várnak. 
A XIX. század közepén az agy első komoly kutatói azt gondolták, hogy a helyi viszonyok az emberekben olyan mélyen élnek, hogy a lokalitásnak, mint térérzékelésnek és térmodellnek is van agyi központja (lásd az alább ábrát, kicsit a szem fölött található ez a feltételezett terület), mint az egyes mentális képességeknek. Ez nem teljesen így van. Christchurch példája viszont azt mutatja a beszámolók szerint, hogy a lokalitás ilyen súlyos rombolása az emberekben nagyon súlyos lelki problémákat okoz az egész városban. 
Másnap kora reggel csak a repülőtéren tudtuk meg véglegesen, hogy a fővárosba menő járatunkkal minden rendben van. Sem a chilei vulkáni hamu, sem a földrengés nem érinti elutazásunkat. Mátétól itt búcsúztunk el. Megkönnyebbültünk, amikor gépünk elemelkedett Christchurch repterének kifutópályájától, mert még további utórengéseket vártak, amelyek akár bele is szólhattak volna még felszállásunkba. Egy óra tíz perc alatt érkeztünk meg Aucklandba, s kb. 3 órás várakozás után, gond nélkül szálltunk fel a Honoluluba tartó gépre, ahol. Újabb 9 órás repülés előtt álltunk Honoluluba. Látogatásunk Új-Zélandra ezzel véget ért. 
Utolsó kommentek