Lehet-e élni hálózaton kívül? A Mesefalu naplója

Nem úgy, mint ezen az ábrán, az ötletelők köre nyitott, s a kör bármekkora lehet. Folyamatosan jönnek is a csatlakozások és a felvetések a Facebook-on, milyennek képzelik el a csoport tagjai a Mesefalut Pázmándon. Akit érdekel a válasz a kérdésre (Mesefalu Pázmándon?), sőt bele is szólna a dolgok alakulásába, csatlakozzon (jelentkezzen be a Mesfalu Pázmándon? csoportba). Kapcsolódjon be az ötletelésbe, amely nem marad meg ezen a szinten. Megpróbálunk majd összeállítani egy elképzelést - divatos szóval: víziót, ahogy a képen látható puzzle, összeáll majd egy terv - szervesen beépítve a felmerült ötleteket. S ezt követően lehet majd keresni a megoldásokat falun belül és határain túl. Ha sok, tettrekész ember meg akarja valósítani az álmot, akkor abból valóság lesz. Az ötletelés mellett más is, egy még izgalmasabb dolog is zajlik most: fokozatosan kialakul egy közösség, amely a Mesefalut létre akarja hozni Pázmándon. Közöttük vannak a jövendőbeli építők, beköltözők, állandó látogatók. Ezért is érdemes most az elején csatlakozni, hogy - amennyiben a dolog sikerül - az érdeklődők annak alakító, alkotó részesei lehessenek már kezdettől fogva, amikor a program még igen képlékeny, rugalmas. Nagyon sok izgalmas kérdés van már most is, s még több merül fel a jövőben. Folytassuk a gondolkodást, a fantáziánk szabad szárnyalását. A megvalósítás legfőbb akadályai, de egyben letéteményesei is mi magunk vagyunk.

Hawaii beszámolónk egyik erdedménye a Vértes János által felvetett gondolat és kérdés. S tényleg, miért is ne? A beszélgetés kétségtelen tanulsága, hogy az itteni embereket nagyon érdekli az egyszerű, természetközeli, hálózaton kívüli élet, egyre többen látják, hogy lehet egyszerűbben gazdagabb életet élni. Sokan tesznek is érte. A kérdés és egyben lehetőség is az, hogy együtt, közösen ez még könnyebb, még ésszerűbb és egyben tartalmasabb is lehetne. Folytassuk együtt a gondolkodást erről, s talán "kisütünk" valamit. Már az első belegondolás is azt hozza elő, hogy nagyon sok feltétele adott, hogy tegyünk, létrehozzunk együtt valamit. Izgalmas elképzelni a gyönyörű falu egy gyönyörű kis szegletélt, amelyet álmaink szerint rendeznénk be magunknak, s nem csak a mostani, itteni falubeliekkel. A Facebook-on létrehoztunk egy csoportot (Mesefalu Pázmándon?), hogy szabadon engedhesse a fantáziáját, akit ez a kérdés érdekel. Még az is lehet, hogy ha itt csinálunk valamit, az a Hawaii álomhoz, a testvérfaluhoz is közelebb visz.

Pázmánd a Velencei-tó fölött, már maga is egy álom

A címbeli három fogalom köré lehet csoportosítani a kérdéseket, amelyek felvetődtek a mai pázmándi "Mesefalu beszélgetésen". A mintegy 50 résztvevő kb. 1/5-e volt az események folyamatos követője a Mesefalu napló segítségével, s közel 2/5-e fér hozzá az internethez. A többség számára új volt minden, ami szóba kerülhetett. Ezért kis bevezetővel kellett kezdeni: Andris kilépésével kezdődően a hollywood-i filmvilágból, a mi csatlakozásunkkal folytatva, a két első közösség (Rashani, Robert) tapasztalatain és a saját telep létrehozására vonatkozó döntésen át az első házak építéséig.

Mónika, a polgármester asszony vezette be a beszélgetést

Ezt követően már volt mibe kapaszkodnia a hallgatóságnak. Jöttek is a kérdések a hawaii emberekről, kultúráról, az ottani magyarokról, az éghajlatról, a természetről, a megélhetésről, a közszolgáltatásokról, a házépítés részleteiről, a Mesefalu közösséghez csatlakozás lehetőségeiről, a már kialakult érdeklődésről. Közben hawaii-i teákat szürcsölgettünk pázmándi pogácsával kiegészítve. Az elmondottakat vetített internetes illusztrációkkal szemléltettük, ahol csak lehetett. Megnéztük a Mesefalu naplójának képeit, a GoogleEarth segítségével "elrepültünk" a helyszínre is a vulkánok fölé.

Igyekeztünk képekkel illusztrálni, amit csak lehetett

A találkozó előtt beszélgettünk a Kossuth Rádiótól Szegedi Júliával, aki jövő szombaton - december 3-án - adja le az anyagot a szombat délelőtti műsorban. Őt is szinte minden érdekelte a Mesefalu körül. Különösen az offgrid közösségi élet feltételeinek megteremtései módja, lehetőségei, a csatlakozók körei és motivációi. A programról videófelvétel is készült, s szerkesztés után online is elérhető lesz a pázmándi Falutévé-ben. A hangulat a beszélgetés során, fokozatosan egészen családiassá vált, a kérdések pedig egyre gyakorlatiasabbak lettek. Közel 3 órát tartott a virtuális kirándulás, amely egyszer talán az ott ülők némelyike számára valóságossá válhat. Ki tudja?

Nem mindíg hallgatott a hallgatóság, volt kérdés bőven

Már hazafelé készülődve sejtettük, hogy életünket nem folytathatjuk tovább úgy, ahogy fél évvel ezelőtt itt abbahagytuk. Erdei lakásunk építése és használata sok dologra ráébresztett, megtanított. A természethez (növények, állatok), a térhez (rendelkezésre álló terület), az energiához, valamint a tárgyakhoz (pl. bútorok, eszközök, szerszámok) való viszonyunk fokozatosan átalakult. Hazaérkezve a komfortba vettük ezt igazán észre. Először csak az tűnt fel, hogy lelkiismeretfurdalásunk alakult ki, hogy milyen - nem ritkán felesleges - bőségben áll mindez rendelkezésünkre (a természet e tekintetben más kategória), nagy részben kihasználatlanul. Tulajdonképpen - az adott viszonyok között - nem kellene, hogy ilyen érzésünk legyen, mert nem mástól vontuk meg, vettük el ezeket a javakat, mindenért megdolgoztunk, de mégis ... Tény, hogy a kelleténél több fény, víz, meleg, lakó- és tárolótér, használati és dísztárgy kezdett más jelentéssel bírni a számunkra, mint eddig. Korábban nyugalommal és biztonságérzéssel töltött el bennünket, most pedig szinte kérdőjelként jelent meg előttünk: Mire jó mindez? Kit és mit szolgál, valójában mennyi a többletben megtestesülő, kihasználatlan érték?

Hasonló gondolatok és érzések vetődtek fel a komfort kapcsán. Az automata gépek, rendszerek, közművek (víz, villany, fűtés, mosó- és mosogatógép, egyebek) a legkisebb erőfeszítés nélkül szolgálnak ki bennünket. Megszoktuk, hogy ez jó dolog. Most azt is látjuk, hogy mindez rendkívül, sőt túlzottan is kényelmessé tette az életünket, s szinte felszólít, kényszerít a pazarlásra. Mert a használatuk nagyon egyszerű, s azt az érzést táplálja bennünk, hogy a mögüttük lévő erőforrások korlátlanok. Az esőerdőben nekünk, személyesen, s külön-külön kellett gonoskodni arról, hogy legyen az életünkhöz, tevékenységeinkhez kellő mennyiségű energia (működjön a napelem, akkumulátor, kontroll berendezések, gyűljön a víz, legyen gáz, stb.), semmit ne használjunk feleslegesen, mert elfogy, a pótlás pénzbe és munkába kerül. E közben felértékelődött minden, amit használtunk, s teremtettünk meg magunknak. Butaságnak tűnhet első hallásra, hogy miért kellene "visszalépni", lemondani a komfortról. De mi van akkor, ha egyszercsak megtudjuk, hogy mindaz, amit használunk, fogyasztunk véges, elfogy, s ez a bejelentés teljesen készületlenül ér bennünket, gyermekeinket, unokáinkat. Mi van akkor, ha kiderül: nincs már elég idő a felkészülésre, átállásra, egyszerűsítésre, nem rendelkezünk már az ehhez szükséges gondolkodással, készségekkel, kultúrával?

Erdei házikónk, tanítómesterünk

Sokan azt gondolják, ez felesleges aggodalmaskodás. Hawaii, a Mesefalu, az esőerdő és az azon túli valóság, az ottani környezettudatos élet és a féktelen luxus ellentmondása arra tanított meg bennünket, hogy ez nem így van. A veszély nagyon valós és nagyon közeli (Hawaii-ra szinte mindent a tengeren szállítanak, napi téma, hogy a következő szállítmánnyal érkezik valami, állandóan érezzük a veszélyt, mi van ha nem jön hajó?). Nagyonis itt az ideje, hogy újragondoljuk és egyszerűsítsük az életünket, amennyire lehet, megszabaduljunk mindentől, ami felesleges, ne pazaroljuk erőinket és közös erőforrásainkat olyan dolgokra, amire valójában nincs szükségünk, az élet értelmét, örömeit ne hasztalan dolgokban keressük. Ami igazán fontos az ember életében (elsősorban az emberi kapcsolatok, természeti és kulturális értékek, a tudás) nem szükségképpen kell együttjárjon a pazarlással, feleslegek felhalmozásával, a luxussal, ésszerűtlen pompával. Az utóbbiaktól nem lesz értékesebb az ember, s értelmesebb az élete. De van a dolognak egy másik, sokkal kegyetlenebb oldala is: a feleslegesen lekötött értékek egyre jobban hiányozni fognak magunknak és másoknak is. Globálisan pedig: mindannyiunknak, már a jelenben is, de méginkább holnap és holnapután. Mindaz, ami a feleslegben megtestesül olyan, mintha szó szerint egyenesen a kukába dobálnánk az értékeinket, s velük együtt a ráfordított energiát, munkát, időt, pénzt.

Oké, eddig az elmélet. De mi következik mindebből? Mit kezdünk a gyakorlatban az esőerdő tanításával, a Mesefaluban eddig megszerzett tapasztalatokkal? Hogyan élünk tovább a komfortban? Hát igen, ez a kérdés kezdett el foglalkoztatni bennünket a megérkezés első percétől fogva, ahogyan az itteni körülmények kezdtek "visszabeszélni". Sok változtatnivaló merült fel bennünk, kavarogtak a gondolatok. Adjuk el mostani házunkat és kellene építeni egy kisebb, "ökologikusabb" házikót telkünk felén? Állítsunk be hagyományos kályhát, kandallót és egészítsük ki a fűtést a kerti és háztartási fahulladék elégetésével (komposzt már kezdettől fogva van)? A ház egy részét télire "kapcsoljuk le", s húzódjunk kicsit össze (ezt meg is léptük), várhatóan felére csökken a fűtési energia-felhasználás és persze a fűtésszámla is? Tegyünk félre mindent, amit nem használunk (legalább egy éve nem vettünk elő), adjunk túl rajtuk (adjuk vagy ajándékozzuk el)? Ezt megkezdtük. Az energiát (villany, víz, gáz) használjuk takarékosan, ahogyan az esőerdőben megszoktuk (pl. a villanyégők ott már általánosan modernek, nagyon kis fogyasztásúak)? A napenergia hasznosítása mellett napirendre vettük a vízgyűjtés megoldását is legalább a kerti locsoláshoz, vízöblítéshez, talán a mosakodáshoz is? A szelektív hulladékgyűjtés már évek óta működik a faluban. A legfontosabb mindezek mellett az, hogy már nem tudunk a régi módon gondolkodni e kérdésekben, s szeretnénk másoknak is átadni ezt a tapasztalatot a Mesefalu küldetésének részeként.

Andrisék ott az esőerdőben, mi itt Pázmándon szőjük tovább a mese fonalát. Ott, a második ház körül vannak még tennivalók, de Andris egyre többet foglalkozik a további létesítmények lehetőségeivel. Legközelebbi elképzelések: veteményes, lombház, közösségi fürdő tábortűzzel összekapcsolva (a tábortűz hőjét használnánk a fürdővíz melegítésére, a néhány személyes medencéből és hagyományosan is élvezhető a tábortűz). Ezen túl pedig fogadják a vendégeket (jelenleg Ruzsinszkiék - Éva és Laci - vannak ott), segítik, szervezik a programjukat, bekapcsolják őket a Mesefalu fejlesztésébe érdeklődésük és ignyeik, lehetőségeik szerint. Mi pedig - Marika és Mátyás - most itthonról szervezzük a közösséget (várhatóan jövő év szeptemberében mennénk vissza újra a Mesefaluba), felvesszük a kapcsolatot az érdeklődőkkel, tájékoztatókat tartunk (a legközelebbi e héten pénteken lesz Pázmándon, 18 órakor a volt polgármesteri hivatali épületben, fínom hawaii-i teával vendégeljük meg a résztvevőket), népszerűsítjük az offgrid életet, a Mesefalut, írjuk a naplót. Szeretnénk egy olyan kritikus érdeklődő és látogató kört kialakítani, amely már elegendő a közösségi létesítmények megvalósításához mind anyagilag, mind pedig a személyes közreműködés révén. A bekapcsolódás azt is jelenti, hogy lehetőséget kínálunk a  résztvevőknek saját offgrid és egyéb kapcsolódó elképzeléseik beillesztésére, ötleteik megvalósítására, amenyiben azok egybevágnak közös céljainkkal. A tervek vonatkozhatnak létesítményekre, programokra, forrásteremtésre, minden egyébre, ami a Mesefalu megvalósítását elősegíti. Az érdeklődőknek azt javasoljuk, hogy a kapcsolatfelvétellel egyidőben mélyüljenek el a Naplóban, különösen a Mesefalu lényegét, céljait, valamint az ottani körülményeket illetően. E mellett természetesen szívesen, örömmel fogadjuk az érdeklődést és válaszolunk a kérdésekre, akár nyilvánosan, akár közvetlen kapcsolat keretében. Az érdekes kapcsolatokról - az érdekeltek hozzájárulásával - beszámolunk a Naplóban és a Facebook-on.

... nem csak azért, mert idegtépő és fárasztó volt a hazaút, hanem azért is, mert a családban és a faluban szeretetteljes volt a fogadtatás. Fogadás a reptéren, kedvenc sóskifli, tej és kenyér, szállítás és előmelegített lakás előkészítése a család részéről. Meleg vacsora (Marcsi szomszéd), másnap ebéd (Ági szomszéd), virág ajándék (Anikó virágárus), finom kávé a kisboltban (Ági) és a már megszokott, átlagosnál is szívélyesebb, érdeklődésteljes kiszolgálás a többiek részéről. S mindez, alighanem csak a kezdet azoktól, akikkel először találkoztunk. Most már úgy érezzük, inkább itt vagyunk otthon a szükebb és tágabb környezetben egyaránt. Nagyon jó itthon lenni. Hidegebb van kinn, ami nem is olyan nagy baj, de melegebb van benn a szó közvetlen és elvontabb értelmében egyaránt. Üdvözlő telefonok, email-ek, bejegyzések, Skype és Facebook üzenetváltások tömege, a naplók olvasottságának újabb megugrása mutatja, hogy sokan vártak bennünket. Mindenkinek köszönjük ezt a szeretetteljes fogadtatást!

Annak rendje és módja szerint búcsúztunk el Andriséktól és Ruzsinszkiéktól Hilo repterén. Ők abban a hiszemben mentek vissza a Mesefaluba, hogy mi el is repültünk menetrend szerint. De nem így történt. Innen fogják megtudni, hogy most - este 9.50-kor, amikor ezt a bejegyzést írom a reptéren - még itt ülünk és várunk (a repülőnk 7.25-kor indult volna). Egészen éjjel 1 óráig, amikor egy másik gép jön és visz el majd Honoluluba. Miért? Mert a mi gépünknek kipukkadt a kereke. No jó, nem kipukkadt, elromlott. Nem tudták elhúzni, s nem lehet helyben megjavítani. Ilyen is van. Ezt úgy tudtuk meg, hogy már indultunk volna, lezárták az ajtókat, eltávolodott a folyosó, majd néhány perc múlva visszajött és kiszállítottak a gépből cuccostól. Amint megtudtuk azért, mert szerelőnek - aki a városból érkezik majd - kell megvizsgálnia valamit. Addig nem indulhatunk.

A búcsú perceiben még nem sejtettük, hogy ...

Két órán át vártuk a további információt. Végül az ablakon keresztül tudtuk meg meg, hogy mi a gond, mert láttuk, hogy a kerékkel foglalkoznak, vizsgálják, tanakodnak. További órába telt, amíg eldöntötték, hogy egy másik géppel megyünk el majd. Közben minden követ megmozgattam, hogy idejében módosítsuk a csatlakozásokat, valahol utolérjük a jegyünk szerinti gépet, lehetőleg Los Angelesben. Már majdnem sikerült is egy másik gépre feljutni, amikor kiderült, hogy a csomagjainkat nem tudjuk áttenni, csak ha újra kimegyünk, s bejövünk a biztonsági ellenőrzésen. Erre azonban már nem volt mód, mert a szolgálatok bezártak időközben. Nem volt egyszerű megtudni, hogy végül nem sikerül a dolog, legalább tízszer kellett oda-vissza menni, a két légitársaság mást mondott, s mi voltunk a közvetítők. Közben bezárt a biztonsági ellenőrzés ...

... nem fogunk örülni annak, ami hamarosan történni fog

Most tehát várjuk a másik gépet, közben ez a légitársaság (Go! Mokulele) intézi a továbbutazást, felvette a kapcsolatot a másik társasággal (Air New-Zealand), s megpróbálják összehozni az új Honolulu - Los Angeles járatot, hogy a Los Angeles - London járatot még elérjük. Van rá esély. Mindeközben Mari egyet szunyókál a számunka éjszakára kinyitott nagyváróban, ahol  kompenzációképpen pizzát szolgálnak fel nekünk. Végülis a késéssel abból a 10 órás várakozási időből fogyasztunk el valamennyit, amit Los Angelesben töltöttünk volna a csatlakozásra várva. Persze, ha minden valóban így alakul. Ki tudja? Izgalmak tehát vannak.

Arra nem számítottunk, hogy egy defekt összezavarja a menetrendünket, s nem a gépen fogunk szunyókálni (miözben a tábla menésre bíztat)

Búcsúvacsora Andrisékkal

Érdekesen alakult az utolsó két napunk. Miközben mi készülődtünk a hazaútra, megérkeztek Ruzsinszkiék - Laci és Éva - az első vendégeink Magyarországról. Erre a "meleg csákányváltásra" nem számítottunk, de örültünk a fordulatnak. Utolsó nap esténk a a vendégek fogadása és egyben a búcsú jegyében telt el. Ági fínom vacsorával készült a kettős eseményre. Este hosszasan beszélgettünk az eddig történtekről és a jövő lehetőségeiről. Késő este érkeztek, így a sötétben keveset láttak, de már attól is le voltak nyűgözve. Másnap délelőtt a vendégekkel bejártuk az újonnan felépült házat, ahol lakni fognak és a környéket.

Esti beszélgetés a Mesefalu első hazai vendégeivel

Nehezen elképzelhetőnek tartották, hogy négy és fél, öt hónap alatt felépült ez a ház. Megbeszéltük, hogy ha van kedvük hozzájárulni a fejlesztéshez, akkor mit lehet tenni a ház körül. A délelőtt további részében közös kiránduláson bejártuk a környéket, megmutattuk a legfontosabb helyeket, amelyekre majd nekik is szükségük lehet. Közöttük a mosodát, ahol mindkét család kimosta és megszárította az aktuális szennyesét. Amíg a gépek mentek végigjártuk a bevásárló központot, s elmondtuk, hová miért érdemes menni. Végül egy közös ebéddel ünnepeltük a találkozást és egyben búcsút. Hamarosan Magyarországon folytatjuk a beszélgetést lehetséges közös dolgainkról.

A keaau-i közösségi mosoda ez egyik fontos hely

Laciék komolyan gondolkodnak azon, hogy csatlakoznak a Mesefalu közösséghez. Ilyen szemmel (is) nézik a helyet, a körülményeket, s nyilván bennünket is. Ahogyan mi is figyeljük, vajon tudnánk-e egy közösségben élni a jelentkezőkkel. Ez így természetes, a jó közösség alapja a kölcsönös elfogadás, bizalom, megértés és lényeges, közös dolgokban a hasonló felfogás. Úgy tűnik jól megértjük egymást (már Magyarországon is többször találkoztunk), hasonló srófra jár az agyunk, s  Ők tehát jöttek, mi pedig megyünk. A Mesefalu program folytatódik ...

Laci is dokumentálja az eseményeket, tervei vannak ...

Az utolsó előtti napon a helyi istenségek nagyon kegyesek voltak hozzánk. Gyönyörű napsütés délelőtt, meleg és esőmentes, felhős, de nem borús ég, kifejezetten kiránduló idő volt. Jó alkalom egy kis sétára a vulkánokhoz búcsúzásul. A Mesefalu a Volcano Nemzeti Parktól kb. 15 km-re van, mondhatjuk nyugodtan, hogy a szomszédban. Oda ruccantunk át, hogy ezzel a szép emlékkel hagyjuk el Hawaii-t. Ismertük már ezt a hatalmas területet, de újra és újra friss élményként keritenek hatalmukba a természet itt megtapasztalható erői. A kráterek sokasága (neveik mellett legutóbbi kitörésük évével jelzik őket), közöttük a legnagyobb (Kilauea), amelynek közepén kénes gáz tör fel jelezve, hogy meg korántsem fejezte be a működését.

A legnagyobb, a Kilauea kráter most nyugalomban van  

A térségben évmilliókon keresztül évtizedes gyakorisággal folyamatos a kitörés és szünet nélkül folyik a láva a hegyoldalon a tengerbe. Szerencsénkre mindez a hegy másik oldalán zajlik hozzánk képest, miközben a legközelebbi lávafolyamtól 8 km-re vagyunk mindössze, teljes biztonságban. Kirándulásunk a nagy kráternél kezdődött, lenyűgöző a hatalmas "lyuk", a közepén feltörő kéngázzal. A kráter felszíne olyan, mintha egy viharos, fekete vízű tenger egy pillanat alatt befagyott volna. Lent a méyben kiránduló utak vezetnek rajta keresztül-kasul. A "kráter rezervátum" múzeuma egyben geológiai megfigyelőállomás is, ahol a látogatók maguk is láthatják üvegfalon keresztül az élőben folyó földrengés méréseket. A föld itt mindíg mozog, de azt mi nem érezzük. A 2-es erősségű földmozgás itt mindennapos.

A geológiai megfigyelőállomás nyilvános "műszerfala"

A rezgésekből következtetni lehet a kráterek működésére, a várható kitörések nagyságára. Utunk ezután a lávakő sivatagba vezetet, ahol 4-700 éves rituális körajzok (pontosabban vésetek) láthatók (petroglyph), a szakemberek számára bepillantást engedve a Hawaii őslakók kultúrájába. A laikus ugyan ebből keveset ért, annyit azonban mindenképpen, hogy itt emberek éltek és küszködtek a természet erőivel a puszta életbenmaradásért. A lenyűgöző látványossághoz másfél km-es ösvény vezet a viszonylag síma lávakő rengetegben. Megéri a fáradságot. A kőrajzok felett fából ácsolt sétaút vezet körbe a nagy területen, így egészen közelről lehet tanulmányoznk a több száz éve, feltételezhetően rituális szertartások kereében, azokhoz kapcsolódva készült alkotások sokaságát.

A hely ma is szent az őslakosok számára

Már inkább a csomagolás foglalkoztat bennünket a holnapi utazás előkészületeként, azonban egy dolgot mindenképp be akartam fejezni. A felső terasz padlóját, hogy lássuk itt is a végeredményt, s legalább egy-másfél napig élvezhessük teljes egészében. El is készült kora délelőtt. Andris számára megjelöltem a konnektor helyeket az egész házban, mert ezt a munkát (az elektromos hálózat véglegesítése) már ő fogja megcsinálni. S végül, egy utolsó, kellemes munkafeladatom maradt. Tegnap kaptam Maritól egy szerszámosládát, amit már régen szerettem volna, hogy együtt legyenek a szerszámaim, szép rendben. Most, a munka befejezésekor ez is meglett. Nagy élvezettel szedtem össze az építkezéshez használt eszközeimet és "rendeztem be" a ládikámat, amelyet már nem fogok használni ez alkalommal. Viszont Andrisnak jó szolgálatot tehet majd.

A felső terasz, immár padlóburkolattal

Ittlétünk munkarészének befejezéseképpen körbejártam a házat, hogy ebben, a majdnem végleges állapotban is lefényképezzem, s a legjobb képet itt megmutassam. Ebből a nézetből (lásd alább) még nem készült kép a házról. Jól mutatja, hogy a sűrű erdőben vagyunk, s csak magasabban, ahol már nem olyan sűrű a lomb (alul a lui páfrányok borítják a földet és a fák törzseit, az erdő általában áthatolhatatlan, kis ösvényeket vágva közlekedünk benne), látszik, s érvényesül jól a ház felső, szellősebb része. Nagyon jó érzés volt látni az öt hónapos munka eredményét. Szinte hihetetlen magamnak is, hogy eddig eljutottunk. A következő alkalommal jöhet a környezet, a park, vetemények és a közösségi épületek, valamint néhány vendégházikó. De ez már egy következő "felvonás" lesz még sok kérdőjellel.

A Mesefalu második háza, ahogy eddig még senki sem látta

Első alkalommal fogadtunk vendégeket a Mesefalu második házában. Ez egyben búcsú is volt Kékediéktől, egy Andrisékkal közös vacsora és Kékediékkel egy kártyaparti keretében. A megbeszélt találkozó előtt azt terveztük el, hogy a felső terasz korlátját megcsináljuk. Sikerült is másfél nap alatt összehozni más egyéb apróbb szerelések mellett, s így az emelet egészen más jelleget kapott. lehetővé vált a felső terasz padlózása is, amit még elutazásunk előtt mindenképp szeretnénk megcsinálni. A korlát készítése gyorsabb volt, mint gondoltam. A közös tervezés eredménye egy végletekig egyszerű és elegáns megoldás Andris javaslatai alapján. A megvalósulást a két kép mutatja. A festés majd még jobban kiemeli a korlát egyszerűségét. Végre igazán jól ki lehet használni a felső teraszt, biztonságban élvezni lehet azt, hogy az ember a fák tetejével egymagasságból nézi az erdőt, a tájat. A teraszra szánt kétszemélyes heverőben órákig lehet heverni és szinte feloldódni az erdei hangulatban. Ha még kellemesen süt a nap is, az különösen kellemessé teszi a pihenést, de még esős időben is jó itt, mert a felső rész teljesen száraz, a tető messze túlnyúlik a terasz felett. 

A korlát is le lesz festve, a tető kis része ezen a képen láthatóan még nincs befejezve, Andris fogja megcsinálni majd

Kékedi Jóska és Laura fél öt körül érkeztek. Először látták a házat világosban. Jóska szakértő szemekkel vizsgálta végig az épületet, s őszintén tetszett neki annak puritán egyszerűsége. Miközben Andrisékat is meglátogatták elkészítettük az alsó teraszon a "terülj-terülj asztalkám"-at. Mari készített magyaros fasírtot, volt hozzá fínom kenyér, valamint hal kétféle ízesítéssel, kagyló, vaj, sajtok, uborka, paradicsom, paprika, gyöngyhagyma. Heten telepedtünk a négyszemélyes asztal köré: Laura és Jóska, Ági, Andris és Skyia, Mari és én. Vidám, kétnyelvű beszélgetés közepette megvacsoráztunk. A fenti tálalást az italok mellett a sós és édes desszert, valamint gyümölcs teríték követte (perec, keksz, kétféle csoki, sütemény, friss és szárított déligyümülcsök).

A korlát a terasz bejáratán túl, a lépcsőnél majd még folytatódik, elutazásunkig azonban ez már nem fér bele az időbe, Andrisra marad ez a feladat is

Miután mindenből mindenki evett kedvére jöhetett a kártyaparti. Előtte azonban Andris még bemutatta új telefonját, az iPhone 4S-t, amelyben Siri, egy beszélgető partner, virtuális asszisztens (mesterséges intelligencia alapú hang- és szövegfelismerő, érrelmező és válaszoló program), segít a telefon tulajdonosának szinte minden lehetséges kérdésben. Értelmezi az angol nyelvű szoveget, kérdésekre válaszol, elküld leveleket, az interneten megkeres bármit, amire szükségünk lehet. Ha nem ért valamit, pontosítást kér. Folyamatosan megtanulja a konkrét helyzetet, körülményeket, amit beépít tudásanyagába. Egyszerűen fantasztikus képességű a program, az eddig ismert beszélgető robotok legjobbika, kihasználja az internet és a GPS támogatást is.

Ági a vacsora előtt Jóska és Andris haját is lenyírta, ez is része az offgrid életnek, magunk csinálunk mindent, amit csak lehet (Ági történetesen fodrász és kozmentikus)

Andrisék elmentek, jöhetett a búcsú kártyaparti. Jóska és Laura is már gyakorlott preferansz játékosoknak számítanak. Egyre élvezetesebb velük a játék. Sajnáltuk, hogy ez az utolsó játékalkalom. Mari "bucira vert" mindannyiunkat. Igaz én kis plusszal fejeztem be a játékot, a legnagyobb vesztes Laura lett, Jóska is minusszal végzett. Az előző alkalommal fordított volt a helyzet, így aztán nem volt ok a bánkódásra. A parti után megint egy jót beszélgettünk. Laura időnként elkapott egy-egy magyar szót és rákérdezett, próbálta megfejteni, miről is folyhat a társalgás. Láthatóan nem bánta, hogy nem tud bekapcsolódni a beszélgetésbe, de időnként összefoglaltuk számára a lényeget. Nagyon kellemes votl az este. A ház jól vizsgázott, kellemes környezetet nyújtott a bensőséges hangulathoz, amelyben elbúcsúztunk Jóskáéktól is.

A Home Depot (ejtsd: hóm depó), magyarul az építők bevásárlóközpontja, szinte a második otthonunk lett az elmúlt 5 hónap alatt. A hatalmas áruházban, ahol mindent, de mindent lehet kapni a ház építéséhez, karbantartáshoz, a kert gondozásához, széles körben ismertté váltunk, már-már szinte barátként kezelt bennünket néhány eladó. Készségesen szolgáltak ki, türelmesen próbálták megfejteni azokat a kívánságainkat, amelyekben az anyagok és eszközök angol neveit egyáltalán nem, vagy nem eléggé pontosan ismertük. Gyakran le is rajzoltuk, mire van szükség (pl. a nehéz anyagok felemeléséhez szükséges csigát, megtudtuk, hogy a neve pulley, ejtsd: pulli), s minden érthetővé vált. Egy időben majd minden nap ott voltunk és kerestünk valamit. A ház anyagainak és az eszközök költségét túlnyomó részt ott hagytuk náluk, talán ezért is volt persze respektusunk. Ma - ez alkalommal alighanem utoljára - azonban nem vásárolni, hanem "eladni" mentünk. Pontosabban: visszavittünk minden anyagot, ami megmaradt és már biztosan nem kell. Összeszedtünk három szatyorra való kis "izét" (főleg a víz-, gáz-, szennyvíz szereléshez szükséges elemeket), vagy 100 darabot összesen, árban a néhány centestől a néhány dollárosig. Gondoltuk nem fog nekik tetszeni az apróságok összeszámolása, egyenként történő egyeztetése a számlákkal (különbözőkkel, mert eltérő időpontokban vásároltuk azokat). De nem így történt.

Az eladó (ismert bennünket) végig mosolyogva végezte a hosszadalmas leltározást. Amire nem volt számla (néhány darab), arra kaptunk egy mágneskártyát ezek árával, levásárolhatjuk, vagy ha megtaláljuk a számlát, az összeget visszakapjuk. Már a vége felé járt a procedúra, amikor kért valami személyi azonosító iratot (ez az eljárás, amikor ők adnak vissza pénzt a kártyánkra, be kell írni egy rubrikába egy igazolványszámot, a folyamat itt elakad, ha nincs adat). Nem volt nálunk, nem hordjuk magunkkal az útleveleket. A nemzetközi jogsi nem felelt meg, nem látszott hivatalos papírnak (hát elég snassz az biztos). Erre mi történt? Kis gondolkodás után a hölgy kedvesen azt kérdezte, van-e valaki, aki igazolna bennünket, kik vagyunk. Már vettem is a telefont, hívom Andrist és ő, mint helyi lakos igazol (volt már ilyen). Erre a sorban mögöttünk álló szimpatikus, számunkra idegen hölgy megszólalt: "Ne fáradjanak ezzel! Mondjuk, hogy én igazolom őket, itt a személyi kártyám (jogsi)!" Az eladó örömmel fogadta az ötletet, bejegyezte a hölgy adatait a mienk helyett, mint bennünket igazolót és értünk kezességet vállalót, s ezzel a dolog el is volt intézve. Már utalták is a visszajáró mintegy 70 dollárt a bankkártyánkra. Megköszöntük az idegen asszonynak a szívességet és a bizalmat. Így működnek itt a dolgok az emberek, valamint az eladó és vevő között. Szép búcsú volt ez a Home Depot-tól.

Sok-sok egymást követő munkanap után szabadnapot vettünk ki. Egyrészt azért, mert egy hete egyfolytában esik, az idő szeles, hűvös van itt fenn Fern Forestben, s már vágytunk egy kis melegre, napsütésre. Másrészt azért, mert pihennünk is kell időnként, s végül, mert nem mehetünk úgy haza, hogy egy igazi strandolás élménye ne maradjon meg bennünk búcsúzóul. Kora reggel beültünk a kocsiba, s irány a sziget másik oldala, amelynek partját az Atlanti-óceán mossa. Ezen az oldalon végig esett. Mit esett? Ömlött az eső. Alig láttunk ki az össszefüggő köd- és esőfüggöny mögül. Waimeától azonban, amint átléptük a sziget képzeletbeli felezővonalát, egycsapásra megváltozott az időjárás. Verőfényes napsütés, 30 fok meleg, igazi strandidő.

A Hapuna-beach-en mindíg jó az idő és jó a víz ...

A Hapuna-beach-en (korábban már írtam róla hosszbban) mindíg ilyen az idő. Most egy kicsit szeles is volt, de az kifejezetten jól esett, enyhítette a hőséget. Mit ad Isten? Kékedi Jóskáék is éppen ide tartottak, ők is megelégelték a sok esőt. A strandon találkoztunk, pedig nem beszéltük meg előre. Így aztán néhány kellemes órát töltöttünk el együtt és meg is beszéltünk Laurával egy búcsú kártyapartit a jövő hétre, immár nálunk, az új házban, amely fogadó képessé vált. A víz - mint mindíg - most is csodálatosan finom, kellemesen langyos volt. Nagy hullámok ringattak bennünket. Jóskáékkal labdáztunk és egy jót beszélgettünk, ott volt a kisebbik fia, Matyika is.

Kékedi Jóskával, akinek arcáról sosem olvad le a mosoly 

Búcsú a tengertől a Hawaii-on szokásos jelzéssel (hüvelykujj és kisújj között a többi zárva, s kicsit oda-vissza forgatni kell a csuklót), jelentése: "helló, minden oké, nyugi, élvezd az életet"

Elbúcsúztunk a tengertől. Nem tudjuk mikor fogunk újra találkozni vele. Fél év, egy év múlva? Mostani ittlétünk alkalmával talán már nem lesz alkalmunk fürödni a tengerben, esetleg a termálstrandra még eljutunk, de nem valószínű. Sok munka maradt még hátra, nagyon be kell osztani az időt. Visszafelé, mintha a természet megérezte volna, hogy jelezni kellene nekünk, távozóknak valamit. S csodák csodája, egy gyönyörű szívárvánnyal intett nekünk búcsút. Talán emlékeznek a Napló olvasói, ez történt Új-Zélandon és Honoluluban is, amikor eljöttünk ezekről a helyekről, a képeket a vonatkozó bejegyzésekben bemutattam (kattints a helynevekre és megtalálod a képeket).

Hawaii is búcsút intett nekünk, az úton visszafelé egy csodálatos szívárvánnyal jelzett vissza

Ott tartottunk, hogy kegyetlenül esett az eső, a nyitott terasz miatt a szúnyoghálón keresztül is beáztunk, a konyha gyakorlatilag használhatatlanná vált. Ez volt tegnap délután, amikoris megszületett a döntés a kazettás üvegfal elkészítéséről. A kellékek bevásárlása után, még tegnap este elkészítettem a farácsot. Már látszott, hogy ez a megoldás erősíteni fogja az "erdei faház" sajátos stílust. Nagy kérdőjellel feküdtünk le tegnap. Vajon sikerül-e az üvegvágás, kiszámított anyaggal (8 db üveglap) egyetlen egyet sem hibázhatunk. Tehát: először "át kell menni üvegesbe", azaz ki kell tanulni a szakma legalapvetőbb műveletét, s aztán hibátlanul meg kell oldani a feladatot. Előreszaladok picit, mert a képen látszik már, hogy sikerült teljesíteni az önmagunk által kirótt penzumot. Kész az üvegfal, jöhet az eső, már nem fog ki rajtunk. Gyerekeimnek most már nem mondhatja senki, hogy "menj arrébb, az apád nem volt üveges", mert egy kicsit üveges is lettem.

 A Romantikus konyha ... c. bejegyzés második képén még csak a szúnyoghálós fal látható a jobb oldalon, ma már helyette ez a kazettás üvegfal van, nagyon megszerettük

Szóval, az üvegvágó használati utasításával kezdtem, majd átnéztem a korábban beszerzett házépítési szakkönyvek egyikének megfelelő részét. Találtam jó fogásokat benne (pl. hogyan kell a már megkarcolt üveget pontosan elrepeszteni megfelelő alátéttel). De az sehol nem volt leírva, hogy milyen erősen kell karcolni, s az sem, hogy az első határozott nyomás, a lap élénél különösen fontos, amikor a karcolás beindul (hogy a vágó ne csússzon, s végig hallani kell a sajátos karcoló hangot). Ezért az első üveglap szélén gyakoroltam egy kicsit. 3-4 vágás után (nem mind sikerült), már éreztem a megfelelő erőt és jól felismertem a kívánatos kisérő karcoló hangot. Egyre kevesebb izgalommal vágtam ki megfelelő méretre a 8 üveglapot, a végén már szinte rutinból ment. Most a konyha asztalnál ülök, ott írom ezt a bejegyzést (mellesleg számítógépen, közben lógok a neten, s mindez petróleumlámpa mellett, nagyon tetszik!), zuhog az eső, s a fal, a padló csont száraz. A konyha sztorinak - egyelőre - tehát vége.

A Magyar Narancs legutóbbi, ma megjelent számában (XXIII. évf. 45. szám, 2011.11.10, a címlap képe mögötti linken a cikk online olvasható) Orosz Ildikó tollából cikk jelent meg az offgrid élet lehetőségeiről és tapasztalatairól. A példák sorában a Mesefalu is szerepel. A helyzet az, hogy Hawaii-on az offgrid - azaz hálózaton kívüli - élet nem különleges dolog. Sok helyen nincs vezetékes víz, villany, szennyvízcsatorna, s természetes módon alakult ki a hálózaton kívüli élet gyakorlata. A feltételek itt ehhez nagyon kedvezőek. Ezért is jó itt ezzel próbálkozni, kutatni a lehetőségeket, megtanulni a természeti erőforrásokat felhasználni, azokkal jó gazda módján bánni. Bizonyos, hogy ha hazamegyünk (egy hét múlva!), otthon is másképp fogunk már élni. Bizonyosan kevesebb energiát fogunk fogyasztani, sokkal egyszerűbb lesz az életünk, kevesebb holmival, túladunk mindenen, aminek egy ideje már semmi hasznát nem vesszük (sok ilyen cucc van körülöttünk otthon, Magyarországon), sok mindenből elég a kisebb és kevesebb, miközben nem nélkülözünk semmit. Csak éppen nem tartunk semmit, ami felesleges. Mi itt még csak a dolgok kezdeténél vagyunk. Az elmúlt 5 hónap alatt megteremtettük az alapokat, az új élet lehetőségét. Most hazamegyünk, Andrisék folytatják, s mi majd újra csatlakozunk hozzájuk. A cikk teljes szövege itt olvasható.

Néhány napja, hogy kész a konyha, szívesen üldögélünk esténként az olajlámpa fénye mellett, eszegetünk és beszélgetünk. Már négy különböző hangulatú hely  is van a házban(a  két szobában és a két teraszon), ahol üldögélni lehet, ezért nem is lehet megunni azokat. Felidézünk közös élményeket a gyerekekről, utazásokról, munkákról, emberekről. Az izgalmas ebben az, hogy közben a Csendes-óceán közepén, egy kis sziget esőerdőjében vagyunk, madarak és békák csivitelnek (igen, az itteni béka úgy csipog mint egy madár, azt csipogja "popity, popity", ami oroszul azt jelenti, hogy inni kér). Minden nap kicsit továbbfejlesztettük a konyhát beépített szekrénnyel, polcokkal, most már csak a szekrény ajtajai hiányoznak, de az már a következő ittlétünk idejére marad.

 Működik a gáz és a hűtőszekrény, a felső és alsó polcok egy része már elkészült, de a szekrényajtók hiányoznak, s ez már ebben az időszakba nem is fér bele, viszont lesz annyi kis polc (a másik oldalon is folytatom a polcrendszert), hogy már nem lesz mit kirakni 

Ahogyan így üldögélünk egyik este elkezdett szemerkélni az eső. Vagyis, már vagy öt napja eseget, csepeg, nem különösen erősen, aminek örülünk, mert ilyenkor telik a víztartály. Nincs is vízproblémánk. Szóval esik, egyre erősebben. Meg azon is elgondolkodtunk, hogy a konyhából ki kell rekeszteni minden kóbor állatot (jár erre kutya és macska). Elhatároztuk, hogy beszúnyoghálózzuk az egész teraszt. Egy napos munkával el is készült a háló és a szúnyogajtó. Még hangulatosabb lett a konyha. Ma azonban már annyira esett és fújt is a szél, hogy a szúnyoghálón símán bejött az esőpermet, a belső falon pedig csurogni kezdett befelé a víz. Végülis ez egy félig nyitott terasz, egyelőre.

Így néznek ki a szunyoghálós falak és a szúnyogajtó. Az utóbbit a szobaajtótól vettük el, ahová így már nem kell, kis kreativitással át lehetett alakítani a tolóajtót hagyományossá, a jobboldali részt kell kazettás üvegfallá átalakítani, mert ott jön be az eső a hálón keresztül, ha nagy szél is van (most van!) 

Ez így nem lesz jó, gondoltuk és felmerült két megoldási lehetőség. Az egyik, egy kis saroktető építése a konyha és a bejárat felett, mert a mostani tető már túl magason van ahhoz, hogy a ferdén érkező esőt felfogja. A másik megoldás - eredetileg ez volt a terv, csak nem tartottuk sürgősnek - a kazettás üvegfal a kritikus oldalon. Végiggondolva a két megoldást, s látva, hogy az eső egyre durvább, s már szabályosan beázik a konyha, az utóbbi gyorsabb megoldást választottuk. El is mentünk még ma délután a boltba (Home Depot), hogy vegyünk üveget. Természetesen volt ott ilyesmi is. A lecke csupán annyi, hogy házilagosan pontos kell méretre vágni a 8 db üveglapot (ha méret szerint megrendeljük, akkor sokkal többe kerül és heteket kell rá vágni). No, ilyet még nem csináltam. Vettünk tehát üvegvágó készletet is és holnap ez lesz a lecke. Megtanulni ezt a művetelet és megépíteni az üvegfalat. Itt így mennek a dolgok. Meglátjuk, sikerül-e. Közben rendületlenül esik, időnként zuhog az eső ... (fotyt. köv.)

Az utóbbi napok szenzációja számunkra a konyha! Véglegesre bekötöttük a PB gázt a boylerbe és a konyhai tűzhelybe. A rézvezetékek a ház alatt mennek szinte láthatatlanul. A rendszerben két gázpalack van bekötve átkapcsolható módon, ha az egyikből kifogyna a gáz, csak egy kart kell elfordítani, megy a másikból, közben az üreset lehet cserélni, feltölteni. A mi fogyasztásunk mellett egy palack kb. egy hónapig elég. A töltés 20 dollár körül van. Tehát a lényeg, hogy be van kötve a konyhába is a gáz, sőt, üzemel a hűtőgép is. Lehet főzni, sütni. Az utóbbi (sütés) még kérdéses, mert egy használt tűzhelyet vettünk, és még nem próbáltuk ki a sütőt. Reméljük rendben lesz! A konyha padló burkolását is elkezdtük, de ránkesteledett. Holnap befejezzük. Egy nagyon szép, fehér kőmintás öntapadós négyzetlapos linóleum padlója lesz a konyhának.

Mari az első kávét főzi a "majdnem kész" konyhában, be lesz építve a konyhapult alatti rész, lesznek fent is szekrények  majd, jobb oldalt a mosogató mellett még csak a hűtőgép helye látható, de már azt is beraktuk és beüzemeltük (nappal az áram elég, éjjelre - egyelőre - ki kell kapcsolni, a teljes kiépítésű rendszer már elég lesz hozzá) 

Megcsináltuk a konyha és egyben terasz fal alsó, zárt részét is, amely fölé szunyoghálót teszünk a a napokban. Nem annyira a szúnyogok ellen, mert abból igazán nincs sok, s nem is kell ellenük védekezni, hanem inkább a macskák miatt, amelyek szeretnek itt körülnézni, szaglászni és "nyomokat" hagyni, megjelölni maguknak a terepet. Egy konyha számára ez nem igazán jó. Ezért kell a részleges beépítés. Ha kész lesz készítünk képeket. Ezzel a lépéssel teljesen leszakadtunk "lakásilag" Andriséktól, mindent áthoztunk, teljesen átköltöztünk. Azt lehet mondani, hogy mostantól teljesen önállóak vagyunk. Vannak még apróbb, befejezni való dolgok (pl. korlátok a felső teraszon és lépcsőn), szépítések (díszlécek, festés), ill. az elektromos hálózat és áramszolgáltatás véglegesítése (a vezetékek fixálása, szerelvények, további 2 akkumulátor és napelemek beállítása, az utóbbiak felszerelése a tetőre), s egyebek. Mindezek mellett azonban a ház jól funkcionál, mondhatni készen van. Meg fogjuk ünnepelni, egyben el is búcsúzunk egyelőre a Mesefalutól.

November negyedike sajátos ünnep Hilóban. Tavaly már láttuk és bemutattuk, így ismerős várakozással mentünk el ma újra. Az emberek fekete fehér ruhákban, maskarákban jönnek a város központjába, ahol minden üzlet nyitva van egész este és éjjel, s valami meglepetéssel szolgálnak a betérőknek: élő zenével, diszkóval, dedikálással, kóstolókkal, játékokkal, s ez a ráadás természetesen ingyen van.

Az utcasarkokon, tereken, klubokban, színház- és mozitermekben, éttermekben, a piacokon zenekarok adak színvonalas műsorokat. A meglátogatott üzletekben alkalmi pecsételéseket gyűjtenek egy műsorfüzetben, s akinek minden bejegyzett bolt pecsétje összegyűlt, műsoros sorsoláson vehet részt éjfélkor értékes nyereményekkel, amelyeket a helyi üzletek ajánlanak fel. Ez a dolog üzleti része. A város lakóinak, vendégeinek pedig vidám szórakozás. Mindenki jókedvű, szívélyes, mindenhonnan szól a zene, az egész városközpontban a hangulat a farsang, a fesztivál, a kirakodóvásár sajátos keveréke.

Nem győztük kapkodni a fejünket, minden házban, sarkon, téren volt valami mulatság, főleg tánc és zene. Bennünk a legmélyebb nyomot az a zenekar hagyta, amely rnedkívül színvonalasan, hűen és nagy odaadással a 60-as, 70-es évek rockzenéjét játszotta egy kis téren felállított nagy sátor alatt. gyerek, fiatal, idős, mindenki táncolt, nem lehetett megállni mozgás nélkül. Szinte egyetlen nagy tánckarrá állt össze a közönség. Mindenki mindenkivel táncolt.

Kétszer is megálltunk itt és elvegyültünk a vonagló tömegben, s természetesen járt a mi kezünk és lábunk is. Elüldögéltünk a Hilo-i Színház halljában is, ahol szelídeb zenék követték egymást (country, zongorajáték), s persze itt is táncraperdültek az emberek (alábbbi kép).

Ez alkalommal is volt részünk külön, sajátos, személyes meglepetésben. Régi, helyi barátunk a Keaau piacon kifőzdét működtető,  Porto Rico-ból származó Jorgé-t (ejtsd: horhe) mióta itt vagyunk, nem láttuk. Üzletét egy fekete fickó vette át. Azt gondoltuk, hogy történt vele valami, egyébként is betegesnek gondoltuk (hibár szüléssel járó csípősérülése van, ezért gyerekkora óta biceg).

Jorge és Mari a találkozás örömére készült képen

Ma azonban, egy étterem parkolójában tettük le a kocsit, bementünk érdeklődni, hogy a különös nap alkalmából ott maradhat-e késő éjjelig az autó. S ki fogad bennünket? Jorge, széles mosollyal, spanyolos gyors beszédével, mert hát övé volt a szép kis étterem. Nagyon megörültünk egymásnak, gyorsan elmeséltük mi történt velünk utolsó találkozásunk óta. Később este visszajöttünk vacsorázni, fejedelmi kiszolgálásban és adagban volt részünk.

Az építkezést folyamatosan figyelemmel kíséri valaki. Nem is egy valaki, egy egész csoport. Eddig nem szóltam róluk, mert nem voltam bizonyos abban, hogy az érdeklődés módszeres és folyamatos lesz. Mostanra teljesen egyértelművé vált a kitartó figyelem, amely egyre élénkebb lett, minél magasabbra emelkedett az épület. A kiváncsiskodót Pityunak neveztük el. Kora reggel megjelen a helyszínen, körbejárt, megfigyelt mindent, időnként egészen közel jött, meg is érintett bennünket, de nem szólt egyetlen szót sem. Néha a legváratlanabb pillanatban jelent meg, olykor az egészen kockázatos műveletek, szerelések közben dugta oda az orrát meglepetésszerűen. Intésünkre, esetenként hangos felszólításunkra azonban szótlanul távozott.

Lebbenjen fel a fátyol a titokzatos idegenekről:  a darazsakról van szó, "akiket" egyetemlegesen Pityunak hívunk, miután egészen összebarátkoztunk. Sosem támadnak, ellenkezőleg, óvatosan körberepkednek, kiváncsian végigszaglásznak, végigsétálnak a lábunkon, kezünkön barátságosan. Láthatóan ismerkednek velünk, az új jövevényekkel, mert ők már régebb óta vannak itt otthon. Mi ennek tudatában bánunk velük. Ha nem zavarnak, nem hesegetjük el őket. Időnként persze nem jókor szállnak a kezünkre, arcunkra, ilyenkor határozottan felszólítjuk őket távozásra. Nem csapatostul járnak. Mintha felderítőt küldenének rendszeresen. Nem bánjuk, egész megszoktuk, jó barátságban vagyunk velük. Most, hogy a ház egyre zártabb, nem ritka, hogy csapdába kerülnek, nem találják a kivezető utat. Ilyenkor segítünk Pityunak, ahogy tudunk.

Amikor négy hónapja belekezdtünk a második ház építésébe, s a Mesefalu főutcájáról befordultunk a kis ösvényen a kiszemelt házhely felé, felmentünk a dombra (erről szól ez az akkori bejegyzés), Andris viccesen többször is említette: „Ezen az ösvényen fogod felcipelni a házadat, ha csak nem csinálsz oda fel rendes utat, hogy autóval a lehető legközelebb tudj megállni.”. Nem éreztem akkor e mondás súlyát, csak akkor, amikor gyakran bokáig sárban, roskadoztam a nehéz gerendák, deszkák, zsákok, betontömbök terhe alatt,  még ha azok másik végét Andris fogta is. Újra és újra felmerült ilyenkor, hogy az utat kellene először megcsinálni és nem szenvedni tovább annyit az egyébként elkerülhetetlen cipeléssel. Mindig akadt azonban azonnali, fontosabb, jelentősebb, érdekesebb és látványosabb munka, amely beelőzte az útépítést. Egyszer bele is fogtunk, de a kisteherautó elakadt a sárban, és sajnálni kezdtük az építkezéstől erre elvett időt. Egyszerűbb volt felcipelni ott és akkor azt, amire éppen szükség volt. Mari akkor kezdte javítgatni ezt az utat, amikor az autó megvásárlásáról döntöttünk, mert be sem tudott volna állni rendesen.

 

Már az építkezés vége felé járunk, biztosan nem lesznek nehéz cipelések, azaz felvittük a hátunkon a házunkat a dombra. Andrisnak igaza lett. S csak most mentünk el egy kocsi kavicsért – pontosabban: lávakő zúzalékért, amit itt erre leginkább használnak – s leszórtuk az idővel jól kitaposott és első „építője” nyomán Mariska-köznek elnevezett útra a hatás lenyűgöző volt. Egy-két órai munka eredményeképpen egy sármentes, kellően széles utunk lett, ahol a domb aljáig, néhány méterre a háztól (ha nagyon kell) meg tudunk állni kocsival. Még kell rajta javítgatni, de így már normál utcai cipőben – és nem csak csizmában – is az immár szépen kialakított, tiszta házba ki és bejárni. A sok cipelésért az kárpótol csupán – a felesleges kilók leadásán túl – hogy elmondhatom: „hátamon cipeltem fel a házunkat a dombra” aminek minden betűje szent igaz. (Ez a napló 400. bejegyzése.)

Így nézett ki a dombra felvezető ösvény, a mostani Mariska-köz, amikor elkezdtük a második ház építését. A két nagy fa középen már sajnos nincs ott, de törzséből kisebb fácska sarjadt.

Egyelőre a következő önálló és beépített bútor elképzelések vannak: mindkét szobában egy-egy ágy, gardróbszekrények, a fürdőszobában és a konyhában a fal mellett futó pultok, alattuk beépített szekrények. A tusoló oldalainak külső takarása és a felette lévő rész beépítése. S végül az alagsorban állandó műhely kialakítása asztallal, szerszámos szekrénnyel, tároló helyekkel. Egyszerű megoldásokra kell gondolni. Elkészül egy váz, amely elég stabil az adott funkciónak megfelelően, s bútorlapokkal, ajtókkal, alkalmasan, szépen felületkezelt oldaldeszkákkal (pl. ágy) történik a borítás, hozzájuk kapcsolódó szerelvényekkel. Belül pedig polcok a konyha- és fürdőszoba pultoknál. Minden bútorhoz rendelkezésre állnak a szükséges alkatrészek. Jelenleg az alsó szoba gardróbszekrénye van „majdnem kész” állapotban (a képen). Az elektromos vezetékek ideiglenesek, a fürdőszoba ajtó felső burkolása még nincs meg, mert ezek hátrább vannak a fontossági listán. 

Vettünk egy összeszerelhető ötpolcos mintegy 2 méter magas szekrényt. Korábbi tapasztalataink rendkívül jók voltak eddig itt az ilyen „szereld össze otthon” dolgokkal. Passzolt minden, az alkatrészek, az illesztések, a leírások (túlzottan is részletesek, elővigyázatosak), minden rendben volt. Ennél a bútordarabnál azonban hiba történt. Egy teljes bútorlap hibás volt a csomagban, pontosabban a bal- és jobboldalas helyett két egyforma volt eltérő jelzésekkel. Összerakás közben vettük észre. Mit tegyünk? Visszavihetnénk a boltba az egészet, kicserélnék. Ahhoz azonban szét kell szedni, ami már össze van csavarozva, s ezt aligha tudjuk megcsinálni az alkatrészek sérülése nélkül. De az út alighanem járható. Mindent kicserélnek, ha valós indok van rá. Az útmutatóban volt egy figyelmeztetés: ha bármi hiányzik, sérült, akkor ne a bolthoz forduljunk, hanem egy ügyfélszolgálati számot hívjunk fel, legyen kéznél a szerelési útmutató és pótolják a hiányt ingyenesen.

Az elmúlt napok hideg- és meleg víz, szennyvíz, gáz-és villanyszereléssel teltek el. Nem éppen látványos (ezért képeket nem is nagyon érdemes erről készíteni) a dolog, annál hasznosabb. Megnyitjuk a csapokat és láss csodát, jön a víz a mosdóban, zuhanyozóban, s mindenütt ahol kell. Ahol pedig nem, ott már megszorítottam a szerelvények csavaros részeit, megerősítettem a szigeteléseket, tömítéseket. Most azt tanuljuk, szokjuk, hogyan működik a szivattyú, a nyomáskiegyenlítő a víz használatától függően, azaz mennyi idő alatt csökken le, ill. áll vissza a szükséges nyomás, hogy mindenhová eljusson a víz. A szerelés nagy attrakciója a négyféle csőhálózat (hideg- és melegvíz, szennyvíz, gáz) csöveinek (hideg víz, szennyvíz és gáz átmérő szerint 2-2 féle az egyes rendszereken belül) különböző típusaik (eltérő anyagok) szerinti elemfajták (könyök, t-elem, külső és belső menetes és menet nélküli kapcsolódások, átalakítók az eltérő méretek csatéakoztatásához) ismerete, összeállítása, beszerzése a hálózatok terve szerint. Külön kérdés volt minden egyes szerelvény (mosdó, mosogató, zuhany, wc, bidet, vízmelegítő, vízpumpa, víztisztító, egyéb) csatlakozásának módja, az ezekhez szükséges speciális csatlakozók meg-, felismerése, beszerzése.

Kész a zuhanyzó is, hideg és meleg vízzel

Az utóbbi napokban szinte menetrend szerint délelőtt munka, délután a még hiányzó cuccok bevásárlása volt a program. Olyan dolgokra is gondolni kell, mint a csőtípusok szerint különféle szigetelő szalagok, ragasztóanyagok, esetenként speciális szerszámok (csővágó, kúpozó a gázcsövek szereléséhez). De, úgynéz ki, hogy minden együtt van. Jó a dologban az, hogy a boltokba mindent vissza lehet vinni, ami megmarad, s szó nélkül visszakapjuk az árát, akár egy év múlva is. Már eddig is jócskán éltünk ezzel a lehetőséggel, mert mondanom sem kell, az anyagok - gyakran egészen apró kis "izék" - összeválogatásában, szükséges mennyiségük meghatározásában nem ritkán tévedünk, vagy időközben változik a megoldás, s valami feleslegessé válik. De nem baj, nem vész kárba semmi.

Néhány nappal azután, ahogy hazaérünk majd novemberben, Pázmánd közössége baráti beszélgetésre hívott meg bennünket Hawaii-ról, a Mesefaluról, élményeinkről. Örömmel teszünk eleget a felkérésnek. Másodszor kerül sor ilyen találkozóra. Elindulásunk előtt a Föld Napja alkalmából beszéltünk terveinkről  a falubelieknek. Azóta sokank követik a történtekről szóló beszámolónkat a Mesefalu napló bejegyzései nyomán. Egészen megható számunkra ez az érdeklődés és lelki támogatás. Mindenkit szeretettel várnak az eseményre a kis falu határain túlról is. Helyszín: Pázmánd, Fő u. 78. Régi Polgármesteri Hivatal. Időpont: 2011. november 25. péntek, 18 óra.

… idejönni, a Mesefalut építgetni. Az elmúlt négy hónap alatt mindketten több mint 10 kilót fogytunk. Leadtunk minden felesleget és kitűnően érezzük magunkat. Koplalásról szó sincs. Újra és újra beigazolódik a tétel, hogy sportos, dolgos és egészséges életmód – normális körülmények között – kialakítja a megfelelő testsúlyt. Jellemzően tejeskávéval kezdjük a napot, mást nem reggelizünk. Délelőtt építkezés és rendezkedés, főzés és takarítás kívül-belül. Közben bőséges gyümölcs tízórai (papaya, banán, csillaggyümölcs, lilikoi, ananász). Délben ebéd, leves bőségesen, hal és csirke zöldségköretekkel, tejeskávé. Délután ismét munka, időnként építőanyagok bevásárlása rakodással, cipeléssel, közben gyümölcs uzsonna. Vacsora délután 5-6 óra körül, hideg vagy meleg attól függően, hogy van-e ebédmaradék, finom leves különösen. Ez után már nincs komolyabb evés, esetleg kis szárított gyümölcs, kevés mag. Napközben és az ételekhez leginkább vizet, kefírt, tejet, gyümölcslevet iszunk, kb. ebben a gyakorisági, mennyiségi sorrendben. Ha kajás vendégségben vagyunk (Kékediéknél gyakran van disznóvágás), akkor sem eszünk többet. Én tartom magam a vegetáriánus étrendhez minden körülmények között. Szóval, nincs titok. A Mesefalu fogyókúrának is jó, mert dolog lesz folyamatosan.

Döbbenetes találmány a nyomortelepen! PET-palackból villanykörte. Nem vicc. Meg lehet nézni. A megoldás - solar light bulb - nem titok, a feltalálók mindent elmondanak, megmutatnak, szegénység-ellenes mozgalmuknak szerves része ez az egyszerű, olcsó világítási mód. Kellékek: PET-palack, víz, fehéritő, kis installáció. Az összeállítás egy óra, s egy 50 W-os izzóval felérő, kabantartást nem igénylő fényforrásunk van. Az információ egy magyar forrásból származik, de a találmánynak már van honlapja, s videókon megtekinthető annak eredménye, sikere, a készítés módja is. Nem csak a világítás, hanem más célú alkalmazások is! Hát igen, várhatók meglepetések a közeljövőben. Rosszak és talán jók is. A PET-palackok egy másik hasznosításáról már írtunk korábban (pillekő címszó alatt találhatók a vonatkozó bejegyzések). A napenergia ilyen egyszerű felhasználása, egyszerű körülmények között, lenyűgöző. Ehhez fogható a pofon egyszerű gumicsöves, fém konzervdobozos vagy fémhordós vízmegelgítés. A világítás azonban egy magasabb szintű szolgáltatás, az esti, éjjeli fény embermilliárdok számára hosszabbítja meg a napot, teszi lehetővé az életidejük kiterjesztését és olyan foglalatosságok művelését, mint a munka, olvasás, tanulás, társas együttlét. Az életminőség változásának ezt a hatását jól tükrözik a másodikként hivatkozott honlap videói.

Működik a WC, mert megcsináltuk a szennyvíz elvezetését és jól működik. Az öblítés egyelőre "hagyományos", azaz vödör segítségével történik, de vizünk már van elég. Gyűjtjük a tetőről, telik a víztartály és van hordóban is. A lényeg, hogy már otthon intézzük kis és nagy dolgainkat. Ez nagy szó, mert Andrisék néhány száz méterre laknak tőlünk az erdő egy másik részében és időben el kell indulni, hogy "elérjük a csatlakozást". Vannak sztorik arról, mi van, ha ez nem sikerül. De ezt most hagyjuk ... A budi kérdésről életem néhány tragikusnak induló, de végül mégis jól végződő sztorija jut eszembe. Egyet elmesélek az itteni,  nem igazán érdekes "természet közeli budi dolgok" részletezése helyett. 

Kaukázus  

1969-et írtunk, a Kaukázusba, (Szovjetúnió, Kabardino-Balkar Autonóm Terület, ma Köztársaság, az orosz föderáció része) utaztam, egy alpinista táborba jó barátomhoz, a karacsáj Timur Adzsievhez, aki (írtam róla itt a naplóban) odavalósi. Vonattal Nalcsikba érkeztem a nagy hegyek lábához, ahol Timúrral kellett találkoznom, hogy együtt busszal menjünk tovább. Sok időm volt még a találkozóig, s közben "megszólított a természet". Merre lehet is a nyilvános WC. Tudni kell, hogy a 60-as évek szovjet városaiban a nyilvános illemhely egyrészt ritkaság, másrészt nem éppen a higiené mintaképe volt (a megoldás általában "talpas", vagy deszka nélküli fajansz, amelyre a népek felguggoltak, s nem volt jellemző a manapság általános naponta is többszöri, ügyeleti jellegű takarítás, sőt ...).  

Nálcsik, a Kaukázus "fővárosa"

De térjünk vissza Nálcsikba. A vasút- és buszállomáson budi sehol. Nem jó jel, mert a városban semmit sem ismerek, gőzöm nem volt merre induljak, hol keressem a "megoldást", amely egyre sürgetőbb lett. Hatalmas hátizsákommal jártam a nagy parkot, keresve valami nyilvános helyet, amelyhez esetleg WC is tartozik. Persze kérdezgettem az embereket, akik rendre azt mondták, hogy van nyilvános WC a parkban. De én sehol sem láttam azt. Már kezdett tragikussá válni a dolog, időnként már X-ben kellett járnom, amikor rájöttem, hogy valóban, a legközpontibb, legnagyobb épület - amire egyáltalán nem gondoltam - nem más, mint az a bizonyos nyilvános WC. Van Isten! - gondoltam. Nyomás, két roham közötti utolsó lehetőségként.

Nálcsik, Vasútállomás ma (akkor is így nézhetett ki), így érkeztem én is, hátizsákos turistaként 

Az időzítés jó volt, beléptem a férfi oldal ajtaján, már kezdtem beleélni magamat, hogy minden oké lesz, amikor földbe gyökerezett a lábam a látványtól (az ilyen helyeken általános bűzt és a szennyes, tocsogós padlót már kinti életem évei alatt meg kellett szoknom). Amit itt láttam, az minden képzeletemet felülmúlta. Egy hatalmas terem, a falak mellett az emberek a talpas "állásokon" guggolnak, végzik a dolgukat, mellettük cókmókjaik (táska, szatyor, bőrönd, batyu felakasztva, félig a latyakban), s vidáman beszélgetnek, híreket cserélnek, nevetgélnek. Na, nem, itt nem könnyítek magamon, ha belehalok is. - hondoltam, s már fordultam is ki, menekültem. Ekkor jött az újabb, szinte végső roham. Szédelegni kezdtem, mi legyen, még egy helyet nem találok, az biztos. 

Nálcsik, a főtér ma, mögötte a hatalmas park ...

Tettem egy kört a ház körül, s közben végiggondoltam. Itt vannak ők és én. Nekik ez természetes, s számukra én ugyanolyan utazó és szükségét végző ember vagyok, mint ők. A helyzet csak nekem problémás, csak magammal kell egyezkednem, elfogadtatnom a helyzetet. Legyek néhány percre olyan, mint ők, s akkor minden rendben lesz? Na ez volt egy igazi, kényszerű kultúraváltás, kulturális sokk a javából. Másodszorra mosolyogva léptem be a "sajátos társalgó budiba", a kép nem változott. Az emberek üdvözöltek. Lekuporodtam egy üres állás felett, a hátamon tartva a zsákom, mert letenni nem lehetett, vagy inkább nem akartam.  

A csodálatos hegyek képét, a túrák és tábori együttlétek élményeit, izgalmait szép emlékeim között őrzöm

A megkönnyebbülés mennyei volt. A "közönségnek" feltűnt, hogy nem odavalósi vagyok (az ott, a kaukázusi hegyekben élő karacsájok és a völgyekben lakó cserkeszek a japán-kínai ázsiaiak és a mongolok között vannak kinézetre, amúgy többnyire szép arcú emberek) ezért tapintatosan kivárva kicsit, amúgy guggolva, érdeklődni kezdtek felőlem. Udvariatlanság lett volna ebben a sajátos helyzetben felpattanni, s szótlanul távozni. Így aztán, nekem is elő kellett adnom a saját történetemet, ki vagyok, honnan jöttem, hová megyek ... Néhány perc múlva már nem is éreztem annyira furcsának a helyzetet. Az emberek nagyon kedvesek voltak ... Ez után már nem nagyon tudok meglepődni WC-sztorikon.

Joe Kékedi 18. éves szülinapi bulijára voltunk hivatalosak Kékediékhez. Szűkebb családi összejövetelre számítottunk, de nem az volt. Mintegy 50 vendég volt minden korosztályból. Legtöbben Joe Kékedi, Kékedi Jóska fia tinédzser barátai, helyes, jól nevelt gyerekek. Az idősebbek Jóska ismerősei és barátai. A buli különlegessége a hawaii-i módra, egyben megsütött disznó volt. A sajátos, egész napos programot kitevő elkészítés lényege a következő: egy nagy gödörben tüzet raknak, még meggyújtás előtt nagyobb lávakövekkel pedig be a farakást. Az egészet meggyújtják, s amikor a farakás a tűz és a kövek súlya miatt összeroskad, akkor banánszárakkal (nagyon nedves) és levelekkel sűrűn lefedik.

Kékedi Jóska elmagyarázza a hawaii-i disznósütés módját

A levelekkel lefedett, vörösen izzó kövekre jön egy ketrecszerű nagy rácsban a belsőségektől megtisztított teljes disznó. Fölé ismét leveleket (tee bokor) tesznek, majd az egészre föld kerül. Az így lefojtott tűzben, az izzó kövek forróságában, a magas nedvességtartalmú banánszárak és levelek levében a lesózott malac nem csak sül, hanem inkább megfő. Az ínyencek szerint rendkívül finomra. Néhány óra után a földet leszedik, s a megsült-megfőtt malacot hússzeletekre vágva tálalják különböző zöldség, édes és sós krumpli, saláták és szószok kíséretében. A buli igazi meglepetése számunkra azonban nem ez volt, hanem dr. Györe László.

A Nagy-Szigeten élő Györe Laci szobrász, festő, zenész, mérnök, újságíró, színpad tervező és még sok egyéb, a bulin disc jockey és gitáros, énekes is volt

Ő is a meghívottak között volt, Kékedi Jóska jó barátjaként. Tudtunk és írtunk is már róla, de eddig személyesen még nem találkoztunk. 1984-ben távozott Magyarországról és 2002-ben jött Hawaii-ra. Addig látvány- és effektus tervező művészként dolgozott Kaliforniában a legkülönbözőbb, számos ismert produkcióban. Volt "fent" és "lent", igazán azonban nem becsülték meg a munkáját, művészetét. Talán ezért is töltött 10 évet a tibeti kultúra, nyelv és vallás megismerésével az USA-ban és Tibetben egy láma tanító és barát vendégeként. Itt a Nagy-Szigeten elmélyült a Hawaii kultúrában, legnagyobb művészeti programja az itteni bábszínház előadásainak művészeti kiszolgálása bábokkal, szobrokkal, installációkkal, sokoldalú, eredeti megoldásokkal.

A középpontban az ünnepelt Joe Kékedi, aki a katonasághoz készül

Györe Lacival hosszasan beszélgettünk Amerikáról, Magyarországról, népekről, a művészetről, kulturáról, irodalomról, életszemléletekről, . Végre-végre lehetőség nyílott a számunkra ilyen szellemi kalandozásra egy olyan emberrel, aki sokat látott, sokat megélt és sokat tud a világról, s mégsem akar mindenkinél okosabb lenni. Sőt, tisztelettel és nemes alázattal hallgatja végig mások - az övénél talán kevésbé érdekes - elbeszéléseit is. Érdeklődve hallgatta meg a Mesefalu sztorit, s kész meglátogatni bennünket. Sőt, még az is lehet, hogy együtt csinálunk valamit, mert vannak elképzelései nem hagyományos házépítéssel kapcsolatban. Találkozásunknak tehát minden bizonnyal lesz folytatása.

A fiatalok hatalmas tábortűzzel zárták a kajás, sportos, játékos szülinapi bulit

Az elmúlt napokban két dologgal foglalkoztunk. Az egyik a vízellátási rendszer kialakítása és a szerelvények bekapcsolása. Andris felügyelete alatt, a munka közben tanulom a különböző anyagú és átmérőjű (természetesen minden méret inch-ben) csövek és elemek rendeltetését (hideg és meleg víz, szennyvíz, gáz), a csatolások (könyök, T-elem), szűkítések, illesztések (ülső és belső menetes, síma, ragasztás, tömítés), a csövek és a felszerelés (víztároló, szivattyú, nyomáskiegyenlítő, szűrők, konyhai és fürdőszobai felszerelés) összekapcsolásának megoldásait. Eleinte óriási zűrzavar volt a fejemben, de idővel letisztult a kép, megtaláltam a rendszert, az összefüggéseket.

A vízrendszer egy részlete, véglegezés előtt (később Andris leegyszerűsítette ezt a kicsit bonyolult elrendezést)

A másik feladat a fenti szoba falainak és padlójának burokolása, az ajtó behelyezése. Ezzel elkészültünk. Egy nagyon szép, világos, 16 x 12 láb méretű (azaz 4,9 x 3,7 m) vált beköltözhetővé. Időlegesen elhelyeztük benne a majdani terasz egyik bútorát, egy érdekes megoldású heverőt, ahol "jing-jang" elhelyezésben lehet heverészni, beszélgetni, mindkét oldalon felhajtható fej- és lábrésszel. Összeírtam a még elvégzendő munkákat. A lista közel harminc tételt tartalmaz. Vannak közte félórás és néhány napos feladatok is a díszlécek elhelyezésével és a külső, belső festéssel bezárólag. Még egy hónapra elegendő munka. Utána jöhet a környezet rendezése, parkosítás, de az már alighanem a következő ittlétünkre marad.

A fenti szoba, még berendezés előtt, Mari kávézik a jing-jang heverőn