Már hazafelé készülődve sejtettük, hogy életünket nem folytathatjuk tovább úgy, ahogy fél évvel ezelőtt itt abbahagytuk. Erdei lakásunk építése és használata sok dologra ráébresztett, megtanított. A természethez (növények, állatok), a térhez (rendelkezésre álló terület), az energiához, valamint a tárgyakhoz (pl. bútorok, eszközök, szerszámok) való viszonyunk fokozatosan átalakult. Hazaérkezve a komfortba vettük ezt igazán észre. Először csak az tűnt fel, hogy lelkiismeretfurdalásunk alakult ki, hogy milyen - nem ritkán felesleges - bőségben áll mindez rendelkezésünkre (a természet e tekintetben más kategória), nagy részben kihasználatlanul. Tulajdonképpen - az adott viszonyok között - nem kellene, hogy ilyen érzésünk legyen, mert nem mástól vontuk meg, vettük el ezeket a javakat, mindenért megdolgoztunk, de mégis ... Tény, hogy a kelleténél több fény, víz, meleg, lakó- és tárolótér, használati és dísztárgy kezdett más jelentéssel bírni a számunkra, mint eddig. Korábban nyugalommal és biztonságérzéssel töltött el bennünket, most pedig szinte kérdőjelként jelent meg előttünk: Mire jó mindez? Kit és mit szolgál, valójában mennyi a többletben megtestesülő, kihasználatlan érték?
Hasonló gondolatok és érzések vetődtek fel a komfort kapcsán. Az automata gépek, rendszerek, közművek (víz, villany, fűtés, mosó- és mosogatógép, egyebek) a legkisebb erőfeszítés nélkül szolgálnak ki bennünket. Megszoktuk, hogy ez jó dolog. Most azt is látjuk, hogy mindez rendkívül, sőt túlzottan is kényelmessé tette az életünket, s szinte felszólít, kényszerít a pazarlásra. Mert a használatuk nagyon egyszerű, s azt az érzést táplálja bennünk, hogy a mögüttük lévő erőforrások korlátlanok. Az esőerdőben nekünk, személyesen, s külön-külön kellett gonoskodni arról, hogy legyen az életünkhöz, tevékenységeinkhez kellő mennyiségű energia (működjön a napelem, akkumulátor, kontroll berendezések, gyűljön a víz, legyen gáz, stb.), semmit ne használjunk feleslegesen, mert elfogy, a pótlás pénzbe és munkába kerül. E közben felértékelődött minden, amit használtunk, s teremtettünk meg magunknak. Butaságnak tűnhet első hallásra, hogy miért kellene "visszalépni", lemondani a komfortról. De mi van akkor, ha egyszercsak megtudjuk, hogy mindaz, amit használunk, fogyasztunk véges, elfogy, s ez a bejelentés teljesen készületlenül ér bennünket, gyermekeinket, unokáinkat. Mi van akkor, ha kiderül: nincs már elég idő a felkészülésre, átállásra, egyszerűsítésre, nem rendelkezünk már az ehhez szükséges gondolkodással, készségekkel, kultúrával?
Erdei házikónk, tanítómesterünk 
Sokan azt gondolják, ez felesleges aggodalmaskodás. Hawaii, a Mesefalu, az esőerdő és az azon túli valóság, az ottani környezettudatos élet és a féktelen luxus ellentmondása arra tanított meg bennünket, hogy ez nem így van. A veszély nagyon valós és nagyon közeli (Hawaii-ra szinte mindent a tengeren szállítanak, napi téma, hogy a következő szállítmánnyal érkezik valami, állandóan érezzük a veszélyt, mi van ha nem jön hajó?). Nagyonis itt az ideje, hogy újragondoljuk és egyszerűsítsük az életünket, amennyire lehet, megszabaduljunk mindentől, ami felesleges, ne pazaroljuk erőinket és közös erőforrásainkat olyan dolgokra, amire valójában nincs szükségünk, az élet értelmét, örömeit ne hasztalan dolgokban keressük. Ami igazán fontos az ember életében (elsősorban az emberi kapcsolatok, természeti és kulturális értékek, a tudás) nem szükségképpen kell együttjárjon a pazarlással, feleslegek felhalmozásával, a luxussal, ésszerűtlen pompával. Az utóbbiaktól nem lesz értékesebb az ember, s értelmesebb az élete. De van a dolognak egy másik, sokkal kegyetlenebb oldala is: a feleslegesen lekötött értékek egyre jobban hiányozni fognak magunknak és másoknak is. Globálisan pedig: mindannyiunknak, már a jelenben is, de méginkább holnap és holnapután. Mindaz, ami a feleslegben megtestesül olyan, mintha szó szerint egyenesen a kukába dobálnánk az értékeinket, s velük együtt a ráfordított energiát, munkát, időt, pénzt.
Oké, eddig az elmélet. De mi következik mindebből? Mit kezdünk a gyakorlatban az esőerdő tanításával, a Mesefaluban eddig megszerzett tapasztalatokkal? Hogyan élünk tovább a komfortban? Hát igen, ez a kérdés kezdett el foglalkoztatni bennünket a megérkezés első percétől fogva, ahogyan az itteni körülmények kezdtek "visszabeszélni". Sok változtatnivaló merült fel bennünk, kavarogtak a gondolatok. Adjuk el mostani házunkat és kellene építeni egy kisebb, "ökologikusabb" házikót telkünk felén? Állítsunk be hagyományos kályhát, kandallót és egészítsük ki a fűtést a kerti és háztartási fahulladék elégetésével (komposzt már kezdettől fogva van)? A ház egy részét télire "kapcsoljuk le", s húzódjunk kicsit össze (ezt meg is léptük), várhatóan felére csökken a fűtési energia-felhasználás és persze a fűtésszámla is? Tegyünk félre mindent, amit nem használunk (legalább egy éve nem vettünk elő), adjunk túl rajtuk (adjuk vagy ajándékozzuk el)? Ezt megkezdtük. Az energiát (villany, víz, gáz) használjuk takarékosan, ahogyan az esőerdőben megszoktuk (pl. a villanyégők ott már általánosan modernek, nagyon kis fogyasztásúak)? A napenergia hasznosítása mellett napirendre vettük a vízgyűjtés megoldását is legalább a kerti locsoláshoz, vízöblítéshez, talán a mosakodáshoz is? A szelektív hulladékgyűjtés már évek óta működik a faluban. A legfontosabb mindezek mellett az, hogy már nem tudunk a régi módon gondolkodni e kérdésekben, s szeretnénk másoknak is átadni ezt a tapasztalatot a Mesefalu küldetésének részeként.
Utolsó kommentek