Lehet-e élni hálózaton kívül? A Mesefalu naplója

Ez érdekes. Akkor lehet, hogy hiába is mennénk vissza a boltba, mert ez a megfelelő eljárás. Tárcsáztam a telefonszámot. Kölcsönös udvarias bemutatkozás után elmondtam, hogy mi a helyzet. Az F és G elem helyett két F elem volt a csomagban, az egyik G jelzéssel. Be kellett mondani, hogy hol és mikor vettem a bútort. A számla kéznél volt, már diktáltam is. Majd a hiányzó alkatrész (G elem) azonosító számát kérték, ami a szerelési útmutatóból könnyen kiolvasható volt. Bemondtam. Kérték a telefonszámomat és a lakcímet. Az előbbit bediktáltam, az utóbbira pedig azt mondtam, hogy a küldeményeket a közeli postahivatalban vesszük át, mert a postajárat nem jár már nálunk (General Delivery, egyezményes nemzetközi postai nyelven Post Restante, azaz postán maradó, mert normál postafiókot csak „kihalási sorrendben” lehet kapni, vagy nagyon drágán). A postai megoldást nem fogadta el a kisasszony, „soha nem kapják meg” – mondta, ragaszkodott a lakcímhez. „Nem találnak meg bennünket” – mondtam, a világ végén vagyunk.

 

Azt csak bízza ránk, mondja a címet. Bediktáltam arra gondolva, hogy ezen a ponton ment félre ez az ügy. Még egyszer próbálkoztam a General Delivery-vel, sikertelenül. „Ne izgassa magát!” – volt az udvarisas válasz, gyanítom, hogy egy indiai call center-ből. A kérdésre, hogy mikor várható a csomag azt mondta, 8-10 nap, tengerentúli szállítás, mert a gyár az amerikai földrészen (Mainland) van. Kíváncsian vártuk mi fog történni. Nem nagyon hittünk a sikerben. Egy hét telhetett el, amikor csörgött a telefon. Udvarias hangon egy fiatalember azt mondta, csomagot hozott nekünk, miután bemondtam a nevem. Meg is talált bennünket a cím alapján (GPS), de visszajelzést kér: „Vörös lávakő zuzalékos (cinder) út vezet a területre?” – kérdezte. „Igen”- volt a válasz. „A Magánterület (Posted) tábla magasan van kifeszítve egy zsinóron?” – „Igen” – mondtam. „Akkor itt állok a bejáratnál”. „Megyek” – mondtam, s odagurultam autóval (a telek túl nagy ahhoz, hogy gyalog menve várassam a szállítót). A FedEx kocsija állt ott valóban. Megkaptam a biztonságosan becsomagolt, nevemre megcímzett bútorlapot. Szó sem esett róla, hogy nehéz volt megtalálni, pedig az utcában semmi nem jelzi a telkeket, túlnyomó többségüket nem is használják.

 

Most már csak az volt a kérdés, hogy jó darabot kaptunk-e. Igen, a hiányzó igazi G elemet. Még aznap összeszereltük a szekrényt. Az eset után elgondolkoztunk rajta, hogy milyen rugalmasan és bizalomteljesen működik ez az alkatrészpótlás. Nem kellett semmit sem igazolni, minden bemondásra ment. A felesleges bútorlapot (egy komoly kis darab, jól fel lehet használni másra) nem kellett se bemutatni, sem visszaadni. S az egész óramű pontossággal működött. Az itteniek azt mondják, hogy ez errefelé a világ legtermészetesebb dolga. Elhiszem, mert megtapasztaltam. A vevő itt nincs magára hagyva esetleges problémájával. Az üzlet láthatóan és természetes módon arra törekszik, hogy megtartsa a vásárlókat, jó hírét keltsék a boltnak, szolgáltatásnak. A fogyasztói társadalomnak ez éppenséggel a kellemesebb oldala. Lehet, hogy túl nagy árat fizetünk majd érte?