Lehet-e élni hálózaton kívül? A Mesefalu naplója

A kisegítő géppel megérkeztünk Honoluluba éjjel 1 órakor. A reptér szinte teljesen kihalt. Itt-ott alszanak utasok a kőpadokon, takarítók és biztonsági emberek lézengenek, néhány pultnál a korai járatok jegykezelői árválkodnak. Telnek az órák, hajnal három felé kicsit megélénkül az élet, hangok jönnek innen-onnan, de a nagyvárosi utasforgalomnak nyoma sincs még. Az idő kellemesen meleg, szellős. Nagyon fáradtak és összetörtek vagyunk. Legyengít bennünket a bizonytalanság érzete. Vajon tovább tudunk-e utazni időben, hogy elérjük a Los Angeles – London járatot. Repülő van, kérdés, hogy hely is van-e, s ha igen, akkor a fel nem használt, mert lekésett jegyünket érvényesítik-e erre a járatra költségmentesen, vagy elviselhető térítéssel. A tapasztalataink az eddigi hasonló esetekben nem rosszak, ezért bizakodhatunk. De ez a légitársaság, a mostani időszakban hogyan fog viselkedni? Különösen, hogy egy másik társaság hibájából származik a késés.

 

Van-e közöttük valamiféle egyezmény ilyen esetekre? Van-e közöttük szolidaritás, kölcsönös kisegítés ilyenkor az utasok érdekében? Mindezt nem tudjuk. De bizakodunk. Hamarosan meglátjuk. Még Hilo-ból próbáltunk intézkedni a beszálláskor az ottani személyzeten keresztül, telefonálgattak, bíztattak, de végül nem kaptunk határozott választ, hogy a módosítás menni fog. Az lehet, hogy tudnak rólunk, hiszen hiányoztunk az utas listáról. Nem látunk a kulisszák mögé, meglehetősen bonyolult rendszerrel állunk szemben. Ezt megtapasztaltuk a csomagok áttételének kérdésében, amikor a másik járattal próbáltunk továbbmenni. Tehát most azt várjuk hajnal háromkor, hogy érkezzen meg a személyzet az Air New Zealand jegykezeléshez. Azt mondják négy óra felé szokott megkezdődni valamiféle mozgás. Lássuk!

 

Négy óra tizenöt perc. A helyzet bonyolultabbnak néz ki, mint gondoltuk. A reggeli Los Angelesbe menő gépet nem látjuk kiírva az indulási táblán. Ez azt jelenti, hogy az Air New Zealandnak (NZ) nincs ilyen járata, s alighanem nem is fognak megjelenni a jegykezelők, nem lesz kivel intéznünk a módosítást. Ez azt jelenti, hogy egy teljes napot csúszunk. A járatot nem az NZ üzemelteti, hanem a United Airlines. Átmentünk megnézni, hogy ők itt vannak-e már, ha igen, akkor tudnak-e lépni az NZ nevében. Egy reptéri ember azt mondta, hogy 5-kor nyílik meg a jegykezelés, s valószínűen tudnak majd intézkedni. Mindez azonban bizonytalan. Ötre mindenesetre odamegyünk, s meglátjuk. A legvalószínűbb, hogy egy nappal később fogunk hazaérni, amennyiben minden megfelelő járaton lesz szabad hely.

 

Öt óra. A United Airlines-nál mozgás van. Jó hír, hogy van gép 7 órakor, s valóban az NZ-vel közös járat, Honoluluban jól tudták. De vajon van-e hely is? Mielőtt a jegykezeléshez mehetnénk, előbb a csomagjainkat át kell vizsgálnia az agrárbiztonsági szolgálatnak. Egy hosszú sor végére kerülünk. Közben a Ticketing-re („jegyügyek” intézése) is várni kell. Marival megosztjuk a feladatot. Az NZ jegykezelésnél semmi mozgás (jó 300 m-re van a két hely ide-oda ingázni kellett közöttük). Az agrárellenőrzés után végre foglalkoztak velünk a jegymódosítás ügyében. Tisztázni kellett először, hogy miért késtünk. Adott szóra elhitték. Jó jel. A jobb hír az, hogy VAN KÉT HELY a két óra múlva induló járatra Los Angeles-be. A rossz hír viszont az, hogy kevés az érkezés és a továbbindulás közötti idő. Jó esetben, ha a gép nem késik, másfél óra, ami a csomagok feladásához (ne kelljen magunkhoz venni az átszálláskor) nem elég hivatalosan (két óra kell). Sajnálkozva közölte a „jegyes ember”, hogy csak egymás mögötti üléseket tud adni, mert elszórtan vannak a fennmaradó helyek. Ennek is nagyon örülünk, mert legalább utazhatunk. Annyi segítséget még kapunk a jegykiadótól, hogy a csomagjainkra piros „elsőbbségi” szalagot tesz, ami azt eredményezi, hogy elsőként teszik rá majd a futószalagra, s ezzel jelentős perceket nyerhetünk az átszálláskor. Megköszönjük a figyelmességet.

 

Tehát csak úgy megy a dolog, ha magunkhoz vesszük a csomagot és újra „becsekkolunk” a Los Angeles – London járatra, persze ha sikerül odaérnünk a csomag kivétel, terminálok közötti utazás után. Sietnünk kell majd, ami a csomagokkal nem lesz könnyű. Ha nem sikerül, akkor új helyzet van, más menetrend szerint megyünk tovább. Lehet, hogy – rossz esetben – egy napos késéssel, s ott kell töltenünk egy éjszakát. Annyival könnyebb ez esetben a helyzet, hogy Los Angelesben van ismerős, aki bizonyosan segít szállásban, közlekedésben. E miatt tehát nem izgulunk. Csak hát az ilyen bonyodalmak mindig némi stresszel járnak. Ha az ember tudatosítja magában, hogy a repülésben ezek teljesen mindennapos helyzetek, s rutin megoldások vannak rájuk, akkor nem is kellene különösen izgulni. Az azonban fontos, hogy az utas ilyenkor észnél legyen, figyeljen, jó időben, jó helyen legyen, ne késse le a lehetőségeket.

 

A mi esetünkben például azt kellett látni, hogy amennyiben az NZ járatát a United Airlines működteti, akkor az utóbbi tud hatékonyabban intézkedni, s nem kell az NZ-re várni, amelyik teljesen passzív, működésképtelen lett volna, nem volt operatív képviselete Honouluban. Várhattunk volna rá egész estig, elszalasztva jó csatlakozási lehetőségeket. Szóval, tanulgatjuk a dolgokat még oly sok, hosszú utazás után is. A sok apró tudnivaló jó ismerete ilyenkor aranyat ér, főleg a stressz oldás szempontjából, amire ezúttal nagy szükségünk van. A történetnek tehát még nincs vége. Most, amikor ezeket a sorokat írom – a Honolulu – Los Angeles járaton ülünk, egy óra 20 perc múlva szállunk le. Az egymás mögötti, középső üléses helyek elfoglalásakor Mari azt kérte, hogy intézzem el helycserével, hogy egymás mellett ülhessünk. Az egyik ülőszomszédot megszólítva, hogy cserélne-e, gúnyos mosolyt kaptam ezzel a megjegyzéssel: „Arra a középső helyre?”. „Sorry, thank you!” válasszal itt a beszélgetés félbeszakadt.

 

 

Egy másik szomszédhoz fordultam, aki készségesebb volt. Azt mondta: „Ok, szerencsés napotok van, cseréljünk!” Láttam rajta, hogy nem örül a változásnak, de az udvariassága legyőzte a kényelemszeretetet. Nagyon megköszöntük a kedvességet. Amikor az illető felállt, akkor láttuk, hogy majdnem 2 méter magas, bizonyára nem véletlenül vett jegyet a folyosó mellé, hosszú lábakkal így kényelmesebb. Gesztusa így még jelentősebb és értékesebb a számunkra. Később, amikor a filmvetítés során a magas fiatalember feje számomra kissé zavaróvá vált (a csere után előttem ült), Marival elviccelődtünk és jót rötyögtünk magunkban, hogy most, ráadásul az első szívessége után – a pofátlanság csúcsaként – meg lehetne kérni, hogy ha már elénk ült, húzza össze magát. A kis utazás történet legközelebb tehát Los Angelesben folytatódik. Bíztató, hogy – az utaskísérő szerint – a másik járat ezt be szokta várni, mert midig van egy-két innen oda átszálló utas. Reménykedhetünk tehát.

 

 

Megérkeztünk Los Angelesbe, egy óra harminc percünk volt az átszállásra! A kérdés itt most az volt, hogy elérjük-e a csatlakozást. A csomagjaink nem elsőnek jöttek ki, ahogy a „Priority” piros szalag alapján kellett volna. Vesztettünk néhány percet. Tisztán egy óránk maradt arra, hogy megtaláljuk a reptéri buszt és átjussunk a 2-es terminálra. Kis kérdezősködés után ez sima ügy volt. A lényeg: mindenhová az utolsó pillanatban érkeztünk, s végül hulla fáradtan sikerült beesnünk az interkontinentális járat gépébe. A kilenc és félórás repülőútról nem írok semmit, az elején csak azzal foglalkoztunk, hogy mennyire szerencsések vagyunk végül, s mekkora erőfeszítésünkbe telt ez az eredmény. Aztán kialudtuk magunkat. Londonba érkezve a gép négyszer körberepült a nagy forgalom miatt. Az egyik esetben újra landolást csinált, azaz már majdnem földet ért, amikor ismét felszállt, az utasok nagy ijedtségére, mert már éppen meg akarták tapsolni a leszállást. Ezt a részt már Londonban írom, itt három órát várakozunk a csatlakozásra. Nem számítunk további meglepetésekre, minden bizonnyal sikeresen és a tervezett időpontban érkezünk haza.