Beleszédül Ukrajna fővárosába az, aki évtizedekkel ez előtt (is) járt erre és közel 50 év távlatából nyomon tudta követni a valamikori Szovjetunió, majd a leszakadt országok, ezen belül Ukrajna átalakulását, s jól megérti az ott lakók nyelvét, lelkét is. Több misét (mesét) is megérnek a legfrissebb tapasztalatok, benyomások az emberekről, a társadalomról, a gazdaság és a politika oda-vissza "fejlődéséről". Volt látogatásunknak - G. Mátyás és Marika nevében szólok most - azonban egy mindezeken felül is nagyon érdekes része, amely szorosan kapcsolódik a hálózaton kívüli, egyszerű élethez.
Két skanzent is bejártunk (Kijevben és Umanyban), hogy lássuk, hogyan éltek az emberek errefelé több száz évvel ez előtt, természetszerűen offgrid módon. Mit jelentett akkor az egyszerű élet, s vajon üzen-e nekünk bármit is az a kor, életmód? Ezeket a szabadtéri kiállításokat (a szentendrei skanzenhez hasonlóak) úgy kell elképzelni, mintha tucatnyi kisebb-nagyobb magyar falut "összetolnánk" udvarostól és utcástól egy változatos, dimbes-dombos, erdős és ligetes, tavakkal, patakokkal szabdalt tájon, amelyet gyalogszerrel lehetetlen bejárni egy nap alatt. A porták, a maguk környezetében, minden szükséges kiegészítő épülettel bemutatják, hogyan éltek az egészen szegény, közepes és nagygazdák, földesurak, iparosok és szolgáltatók (kovács, pék, fésűkészítő, bögrecsárda), tanítók, papok, milyen eszközeik (pl. közlekedő eszközök, szélmalom), közösségi létesítményeik (iskola, piac, templom, elöljáróság, katonai őrhely) voltak.
A gondozók ápolják a házakat, kerteket, köztereket, egynémely mesterek űzik a hagyományos iparokat is (pl. kovácsok), az embernek itt-ott az a benyomása amikor egy-egy udvarra belép, hogy itt laknak emberek, csak épp most mindenki a földeken, legelőn van éppen. A házakat és udvarokat "offgrid szemmel" néztük. A legáltalánosabb és lenyűgözőbb - az itthon is jól ismert - hagyományos lakóház kialakítás volt, függetlenül attól, hogy éppen milyen anyagokból építették (fából, kőből, vesszőfonatból és agyagból, sárból tapasztva) azokat. Egyetlen kemencés szobában azok - legszegényebbek - laktak, akiknek semmiféle otthoni termelő tevékenységük nem volt. Ha két helyiség volt, akkor a bejárati előtérben, vagy a vele szemben lévő helyiségben raktár, pince lejárat, padlás feljárat volt (ott eszközöket, szerszámokat tároltak), esetleg valamilyen ipari tevékenységnek (pl. pálinka főzés) is a színhelye.
Az egyik szoba, külön, a középső helyiséggel szomszédos falon kemencével a gazdasági tevékenységet (fonás, szövés, fazekasság, egyéb) szolgálta, itt tárolták, mutatták be és szolgálták ki a termékeket is. A másik szobában lakott az egész család. Az ajtóval szemben volt az asztal a jobb oldali és az ajtóval szembeni falon végig padokkal (ugyanígy voltak a padok a másik szobában is), alattuk jobb esetben tárolókkal. Az ajtótól balra pedig a másik kemence fűtésre, sütésre, főzésre (külön konyhát sehol sem láttunk), mellette és mögötte pedig az ágyak három "emeleten". A harmadik már a kemence tetején a gyerekeknek. A füstöt (ha nem volt kémény) a középső helyiségbe vezették ki, a tető alá közvetlenül, mert egy időben a kémény után fizették az adót.
A kicsit tehetősebbek lakóházaiban már nem folyt gazdasági tevékenység, mindkét szobát lakó célra használtak, az egyiket nappali jelleggel, a másikat pedig hálószobaként. Minden másra voltak külön épületek. Míg a szegényeknél esetenként még az állatot is a lakóház gazdasági célú másik felében tartották, addig a tehetősebbeknél már volt külön istálló, terménytároló, -szárító, műhely, kocsiszín. Minden házhoz virágos és zöldséges, gyümölcsös kertek tartoztak. Még a legszegényebbeknél is jellemző volt a ház melletti virágos kert. A földesurak házai már sokszobás, alápincézett, fapaloták voltak nagyobb termekkel, világos szobákkal, cserépkályhákkal, fapadlóval.A szegények házainak földpadlóját egy sajátos szárított fűféle szénája borítja, amely ha már bepiszkolódott, felseperték és frisset terítettek helyette. Kellemes járást és illatot árasztott.
Az embernek az volt a benyomása ezekben a házakban és udvarokban járva, hogy ezekben a korokban és körülmények között is lehetett - ha éppen nem dúlt háború, pogrom és hasonlók, volt megbecsült munka, jó közösség - boldogan élni. A történelem és az irodalom többnyire nem a múltbeli békés, nyugalmas, harmonikus hétköznapokról szól, ezért oly meglepő látni, érezni ezeken a helyeken ezt a békés és kiegyensúlyozott világot. Különösen a végletes egyszerűséget, ésszerűséget, takarékosságot, amire az embereket a körülmények rákényszerítették sok-sok évszázadon keresztül. Több helyen is megállapítottuk, hogy ma is látni még itt-ott falun ezt az életformát, amelyet egyre többen igyekszenek újra felfedezni, megtapasztalni.
De vajon lehetséges-e ez? Valóban lehet-e, kell-e visszakanyarodni ezekhez az életkörülményekhez? Vagy mindebből meg lehet őrizni, vissza lehet szerezni azt ami jó, ami még mindig nagyon közel áll az emberhez (elbújni egy kemence melegében), s összeegyeztetni a korszerű eszközök és technológiák (pl. internet, napelem, háztartási gépek, korszerű környezetbarát és jól szigetelő anyagokból épülő házak) egyikével, másikával, akár egyes korszerű és hagyományos eszközök (pl. könyvek, mosógépek, járművek) és terek (pl. klub, fürdő, műhely) közös, közösségi használatával? Vajon nem valami ilyesmiről szól-e az egész Mesefalu gondolat? No persze, nem a középkorba való visszatérésről álmodozunk! A meglátogatott skanzenházakban sehol sem láttunk vizesblokkot, mosókonyhát, fürdőszobát, illemhelyet, mintha abban az időben ilyesmire egyáltalán nem is lett volna szükség. Ott volt azonban a közkút, a patak, kerti latrina. Nem kell ezekhez a körülményekhez mindenben visszatérni ...
Utolsó kommentek