Mindig tudtam, mindennek ára van. Ahogy így egyre beljebb merészkedünk a sziklanyelveken az óceánba, s gyönyörködünk a természet hihetetlen erejében, élvezzük a megszelidült hullámok pajkos fröcskölését, számunkra váratlan dolog történt. Az eddig 3-4 méteres hullámok után hirtelen és váratlanul egy 10-15 méteres veszedelem jött, amely szabályosan lemosott bennünket a sziklanyelvről az éles sziklák közé és ott görgetett bennünket, mint két labdát. Hirtelen fel sem fogtuk mink törött és szakadt. Én ordítottam, mint akit megnyúztak, Mari pedig engem szólitgatott, miután magunkhoz tértünk bepréselve a penge éles sziklák közé. Segítségért kiabáltunk, de az óceán morajától jó darabig senki sem hallott bennünket. Andris volt hozzánk legközelebb, vagy 100 méterre, mikor ráeszmélt, hogy nem mókázunk, hozzánk futott, közben mi igyekeztünk minél távolabb kerülni a hullámoktól, mindketten tucatnyi vérző sebbel.
Egymást támogatva úgy néztünk ki, mint aki sebektől vérezve egyenesen a csatamezőről érkezik. Gumipapucsaink szétszakadtak, testünk minden részén mély karcolások. Mari jobb kezét nem tudta felemelni, nekem pedig a derekam, bal oldalon és a hátam kapott hatalmas ütést, alig kaptam levegőt, a hátam feléről a bőr lehorzsolódott, a csípőm fájt nagyon, a fülemből ömlött a vér, a fejemen pedig volt egy öklömnyi púp. Így érkeztünk, bicegve Andris támogatásával a strantolók közé. Mindenki azt kérdezte: "Are you all right?" Azaz: "Jól vagytok?" Kaptuk a valóban hasznos tanácsokat, hová menjünk, ki tud segíteni. Andris és Ági gyorsan összeszedték a cuccokat és a függőágyban szunyókáló kisbabát, s elindultunk autóval egy szomszédos strandra, ahol volt elsősegély-nyújtó hely.
A sokat látott mentősfiú kuckójából odajött a parkolóba és ott látott el bennünket. Feltette az ominózus kérdéseket, kiszűrve néhány belső sérülést, kitisztította és felületileg lekezelte sebeinket, s elküldött Hilo városi kórházának Vészhelyzet-ből ismert elsősegély osztályára a sérülések alaposabb ellátására és a belső sérülések kivizsgálására. Amint múlt az első sokk, úgy jöttek elő a mélyebb fájdalmak. Mari a karjával már semmit sem tudott csinálni, az én testtartásom eltorzult a fájdalomtól való félelemtől. Az adatainkat azonnal felvették és úgy ahogy voltunk, "egy szál" vizes fürdőruhában várakozni kezdtünk a beszólításra. Látva mezítelenségünket (mindenki más rendesen fel vot öltözve a Hawaii-ban szokásos egyszerű ruhában (rövid nadrág, póló) finom meleg lepedőket terítettek ránk. Sebeimmel már nem is törődtem, mert csípőmben időről időre akkora szúrásokat éreztem bizonyos mozdulatokra, mintha kést döfnének belém. Medencecsont repedésre gyanakodtam. A várakozó betegek látszatra nem voltak súlyosak. Kb. másfél óra múlva kerültünk sorra, s akkor még nem tudtuk miért, rendkívül udvarisasan, sajnálkozva, többször is elnézést kértek, amiért csak ilyen későn tudtak fogadni. Kiderült, hogy velünk egyidőben érkeztek még négyen egy óceájáró hajó betegei, akiket el kellett látni (törésekkel, szívinfarktussal), mert a hajó ment tovább, s külföldiek lévén azt hitték, hogy mi is a hajó utasai vagyunk.
Kb. 2,5 órát tartottak a kivizsgálások (röntgen) és a kezelések. Marinál kulccsont törést állapítottak meg a sebeken túl, nálam pedig súlyos izomzúződást, amely az idegpályákat nyomja bizonyos mozgásokra. Egyik pillanatban semmit sem érzek, másikban pedig akkora nyilallást a derekamban, mintha villám sújtana belém. Így minden mozdulatot meg kell fontolnom. Kiderült, hogy fülem belül nem sérült, de kicsit beszakadt, össze kell varrni. Mari kezét felkötötték, más teendő nincs vele, gyógyulása 3 héttől három hónapig tarthat. Az én csípősérülésem magától fog meggyógyulni kb. 10 nap alatt. Mindketten kaptunk antibiotikumot és fájdalomcsillapítót. Kontroll 2 hét múlva.
Az első két nappal, de különösen az éjszaka rosszul telt el. Minden mozgást mindkettőnknek újra kell tanulnunk, hogy a fájdalmakat elkerüljük. Az "újabb" mozdulatoknál, meglepetésszerűen olyan izomfájdalmak jönnek elő, hogy adott testhelyzetekben megmerevedünk. A már ismert mozgásoknál pedig úgy tűnik, mintha minden rendben lenne. Ha a mindent lassan csinálunk, "újratanuljuk" a mozdulatokat (a képen éppen azt próbálom kivitelezni újra, amelyet az unokám, Skyia, már ragyogóan csinál és élvez, kicsit látszik a hátamat beborító kötés), akkor fokozatosan visszatérnek a begyakorlott és normális esetben nem tudatos mozgásfunkciók. Ez a helyzet 2-3 hétig lesz nehéz, aztán egyre könyebben leszünk túl az egészen. A baleset egyáltalán nem szegte kedvünket, hanem arra int, hogy lassítsunk egy kicsit, legyünk megfontoltabbak. A program tehát folytatódik, s amint a következő bejegyzésben látható igen érdekes, jó fordulatot vesz a nagy ijedtség után.
Utolsó kommentek