Lehet-e élni hálózaton kívül? A Mesefalu naplója

A Nagy Sziget működő és kihűlt krátereiről, lávafolyamairól és a tűzfolyó tengerbe érkezéséről, lávamezőiről, lávabarlangjairól nagyon sok kép és videó látható az interneten. Ezért, az éjszakai lávatúra élményéről nem ilyen képekben és filmekben számolok be (bár készítettünk képeket és filmeket is), hanem az érzésekről, amelyek kísérték utunkat. Öten - Ruzsinszkiék (Laci és Éva), Szekeres Csaba, Gáspár Mátyás - vágtunk útnak este 10 órakor Szuromi Jóska vezetésével a korom sötétben GPS segítéségvel a 130-as út végén ("end of the road"). Fej- és kézilámpákkal, meleg ruhában, túrára alkalmas cipőkben, esőkabátokkal, vízzel, kevés étellel felszerelkezve   indultunk az egy irányban 5-5,5 km-es útnak a lávamezőn abba az irányba, ahol az izzó láva a tengerbe ömlik. Ide jelenleg nem vezetnek hivatalosan túrákat mert nincsenek kellő biztonsággal kiépített utak. A láva ugyanis igen gyakran "átrendezi" a tájat. Csak a kellő helyismerettel rendelkező itteni lakosok, vagy olyan gyakorlott lávatúrázók, mint Jóska vezetésével, saját felelősségre mennek kisebb-nagyobb csoportok erre a rendkívül érdekes és veszélyes helyre.

Jóska halad elöl és rögzítette a megtett útvonalat "toronyiránt" a távoli vörös pont felé. A lávamezőn járni azt jelenti, hogy az ember minden lépése egyfajta kreatív aktus. A "lépkedési rutint" itt teljesen ki kell kapcsolni, mert semmilyen irányban, a 3 dimenzió egyikében sem lehet egy lépésnél tovább előrelátni a továbbiak helyét. Egyszerre  három problémát kell kezelni: 1) a következő lépés a rendkívüli módon változó talajon (gödrök, árkok, lejtők, emelkedők, lépcsők, sziklák, mindez két lépésen belül, 2) a közvetlen haladási irány, egy árok, mélyedés, domb kikerülése, az átjárók megtalálása, 3) a haladási irány tartása, az előttünk menő, ill. a vezető követése.Mindez, tehát korom sötétben, ahol a lámpa csak a közvetlen környezetet világítja meg. Ahová nem jut fény, ott semmit sem látni, a túra során a hold nem világított. Egy ilyen úton haladni éjjel talán könnyebb, mint nappal, mert az ember nem érzékeli az előtte lévő hosszú útszakasz roppant nehézségét, "csak" a következő egyetlen, néhány lépésre kell koncentrálnia. Többször felmerült bennem a kérdés: ha látnám mi van előttem, vajon folytatnám-e az utat? A bokatörő roham (gyors tempóban haladtunk, 2 órára becsültük a cél elérését) fizikai megterhelését elfedte a helyes következő lépés megtalálásának idegfeszültsége. 

A 20 perces első szakasz (a GPS mindent rögzített) egy órásnak tűnt a táj rendkívüli egyenetlenségbeli változatossága miatt. A látóhatáron lévő vörös lassan növekedett, de távolságát szemre nem tudtuk megbecsülni. Másfél óráig "kreáltuk a lépéseket", mire - egészen váratlanul - elértük a tengert egy kb. 10 méteres szakadék szélén megtorpanva, mert azt csak az utolsó néhány lépés során vettük észre. Ez volt az első figyelmeztetés, hogy a "kreatív lépegetés" nem teljesen veszélytelen. Időben megtorpantunk, s a némi ijedtséget azonnal elnyomta a semmihez sem hasonlítható látvány. Előttünk egy tengeröböl, amelynek tőlünk jobbra eső partján öt vörös zuhatagként ömlött le a láva tengerbe tőlünk mintegy 200-250 m-re hatalmas robajjal, sistergéssel. A 20-30 m-esre becsülhető "tűzesésekből" a koromsötét háttérben csak a vörös és sárga fény árnyalatait láttuk. Jól kivehető volt, ahogyan pillanatról-pillanatra szabdalták át a hegyoldal alakját az izzó kőfolyamok (az alábbi kép nem adja vissza teljesen a látványt, az 5. már egy közelebbi, amelyet nem én készítettem, forrása itt van). A helyről, ahonnan először megpillantottuk ezt a csodát tovább lehetett menni felfelé, ahonnan elindul lefelé a lávazuhatag. Részben a hegy belsejéből lávabarlangot vágva a kőzetbe, itt-ott a felszínre törve.

Továbbindulva turista csoport jött velünk szembe és kedvesen köszöntöttek és biztattak bennünket a továbbhaladásra. Szerettük volna közelebbről megcsodálni a különös látványt. Amint haladunk felfelé a "tűzforrásokhoz", egyre melegebb talajt éreztünk a lábunk alatt. Már jókora utat tettünk meg az egyre forróbb talajon, amikor felfigyeltünk arra, hogy itt a repedések nem olyan szürkék, mint amit eddigi utunkon láttunk, hanem vörösek és sárgák. És ami ennél is megrázóbb volt, egyre nagyobbak ... A kitűzött cél - fel a hegytetőre - letompította az eddig jól működő óvatosságunkat, s kicsit későn vettük észre, hogy egy izzó lávamező fölött, az éppen, hogy csak - néhány napja, hete? - megkövesedett kérgen haladunk fel, az izzó forrás felé. Megtorpantunk, túravezetőnk nyugodt volt, szerinte ez érdekes, de egyáltalán nem veszélyes, a kialakult - a látvány és érzésünk szerint max. 50 centi vastag - kéreg szilárd, s nem kell megijedni attól, hogy a résekbe lenézve magát a poklot látjuk alattunk. El kellett hinnünk, mert rajta álltunk!

De az ösztöneink mást súgtak, ordítottak, kinek milyen hangerővel. Nem, ez nem az a hely, ahol sokat kellene időzni, főként nem tovább menni, ahol még nagyobbak a repedések, vékonyabb a megkövült lávakéreg és nagyobb a hőség (az utolsó képen látható például egy nagyobb repedés, amely fölött álltunk). Amikor erre a következtetésre jutottak néhányan közülünk, addigra - sok forgolódás után a teljes sötétségben - már nem tudtuk szemre megállapítani, hogy merre van a visszaút. Az izgalom (pánik? kinek mi) fokozódott. Szuromi Jóska és Ruzsinszki Laci - a bátrabbak - már jó előre mentek, "melegebb éghajlatra". Hárman - az óvatosabbak vagy beijedtebbek - lemaradtunk és keresni kezdtük a visszautat, de teljesen tanácstalanok voltunk. Hívtuk a többieket, de nem kaptunk választ, s lámpáik fényeit sem láttuk. Mi már döntöttünk, nem megyünk tovább "a pokol kapujáig", mert már eleget láttunk belőle a körülöttünk lévő repedésekben. Hosszú percek múlva jelentek meg újra, s mint kiderült közelibb képeket készítettek a beömlésről, s ezért kikapcsolták a lámpáikat. A GPS-sel gyorsan megtaláltuk a visszautat. Megkönnyebbültünk. Így a visszaút eleje egészen könnyűnek tűnt.

S, akkor jött az eső. Bár nem volt hideg, s az eső sem volt nagyon erős, bőrig áztunk (esőkabátok ellenére). Az erőltetett menet, a "kreatív lépegetés" elvonta a figyelmünket erről a körülményről. Aztán az eső elállt, kezdtünk száradni, s egyre jobban kívántuk, hogy vége legyen a most már - egy órai vissza gyaloglás után - kimerítő útnak. Éjjel két óra volt ekkor és még egy óra út állt előttünk. Szótlanul haladtunk, már nemigen volt kedvünk beszélgetni. Minden kis simább részre azt hittük, hogy itt már az út kezdődik, de nem, jöttek a mélyedések, emelkedők, repedések, kisebb szakadékok. A lábaink már gépiesen hajtották végre a lépésenként kiadott parancsokat. Hol egy lábujj, egy térd, egy boka kezdett el feleselni, hogy "már bocsánat, de erről eddig nem volt szó, talán ezt meg kellene beszélnünk". De erre nem volt lehetőség, menni kellett. Tudtuk persze, hogy egyszer minden véget ér. Így is lett. Lámpáink visszfényeként megjelentek a "Veszélyzóna" tábla és korált fluoreszkáló sávjai, nekünk a megváltást jelentették. Furcsa volt újra egyenes talajra lépni, az autóban szinte azonnal megszépültek a kirándulás friss benyomásai, emlékei, és egyre csak szépülnek ...

Mit adott nekem ez a túra? Találkozást a geológiai idővel. Millió évek óta tart ez a lávaömlés, ahogyan a mai napig is látható, emberi léptékkel - pillanatok alatt! - megtapasztalható a kőzet kialakulása. A tűz és a víz, a két alapelem iszonyatos erejű találkozása. Az ember kicsinysége és esendősége a természet nagyságához, erőihez hasonlítva. Egy komoly emberi erőpróba. A kis csapat tagjainak egymásra utaltsága, amelyen bármelyikünk élete múlhatott, s amit a hegymászó túrákon egyetemi éveim alatt sokszor megtapasztaltam.