Időnként elfog bennünket az érzés, hogy az erdő, amit folyamatosan hódítunk meg, "figyeli" és "kommentálja" ténykedésünket, "bírál" és néha "büntet" is a maga módján. Amikor új csapásokat vágunk, azokon közlekedünk egy-egy páfrányág gyakran belénk kapaszkodik, mintha azt mondaná: "Hova, hova?". Egyiket lerázzuk magunkról, már be is akadtunk egy másikba: "Nem úgy van az! Olyan könnyen nem szabadulsz!" - mondja. Továbblépünk, s egy gyökér vet gáncsot, csak miheztartás végett. Ha kivágunk egy fát (néha nem kerülhető meg), biztos úgy esik, vagy egy ága úgy törik, hogy figyelmeztessen: "Na, ez már sok! Jó lesz vigyázni!" Időnként csak a levelekről lerázódó zuhannyal jelzi, hogy mi itt jövevények vagyunk. A buckák, repedések, puhább vizes részek megannyi kis csapda, amelyekkel mintha mókázna velünk az erdő, látva ahogyan meg-megbotlunk, belelépünk.

Persze, tudjuk mi, hogy mindez a mi képzeletünk szüleménye, de az érzés mégis ott van bennünk, hogy az erdő szól hozzánk e jelek által, mert valóban tiszteljük mindazt, ami kürölvesz itt bennünket. Mi ezeket a jelzéseket üzeneteknek tekintjük, emlékeztetőnek arra, hogy egy percre se feledkezzünk meg arról, hogy valóban jövevények vagyunk, s az érdő minden teremtményének sajátosan értelmezett jogaik vannak itt, amelyek sokkal-sokkal előbb keletkeztek, mint ahogyan mi itt megjelentünk. Ezért van az, hogy szemlélődve a közel, s távolabbi környéken, elcsodálkozunk, néha megrettenünk, mivé képesek - buldózerrel! - átalakítani az emberek itt ezeket az erdős részeket. Nekik teljesen hiába beszélt az erdő ...