Az úgy történt, hogy reggel elindultunk egy nagy faanyag és egyéb építési dolgok beszerzésére a Home Depot-ba a Toyota T100-assal. Útközben történt valami (mibenlétéről később ...), aminek akkor nem tulajdonítottunk semmi jelentőséget. Meg is érkeztünk rendben. Megtaláltuk Sean-t (szimpatikus, göndör hajú fiatalember) a mi kedves eladó segítőnket, aki számunkra elképzelhetetlen odaadással, türelemmel segíti a vásárlást. Mindent tud, mindent elintéz (a tonnányi áru kihozatala a nagyraktárból, leemeltetése a felsőbb polcokról, helyettesítő termék megkeresése, az építész szabvány követelmények szerinti anyagok ajánlása, a teherautó felpakolása, további segítség szervezése, a teher rögzítése, sőt ..., erről később). Szóval ott vagyunk és mindent beszereztünk, levetettünk, összerakattunk Sean segítségével, s közben jól elbeszélgettünk vele, honnan jöttünk, miért vagyunk itt, hogy tetszik Hawaii, meddig maradunk. Fizettünk és mentem a kocsiért, közben már három eladó segítő is gyülekezett, hogy felpakolják a kb. 1,5 t rakományt.
Ekkor kezdődött az újabb kaland. A kisteherautó nem indult el a parkolóban. Egyértelműen aksi problémára lehetett gyanakodni. Lógó orral tértem vissza a teher bejárathoz, s elmondtam, hogy nem indul a kocsi. Akkumulátor? Kérdezte Sean, mire bólintottam. Már vette is a házi mobilját és kérte a bikázási segítséget (kábeleket, s az egyik munkatárs kocsiját). Közben - a másik kocsira várva - az autóhoz mentünk. Megpróbáltuk ketten betolni a kisteherautót. Először én toltam és ő indítózott, azután fordítva. Betoltuk a kocsit egy nyugalmas helyre és felnyitottuk a motorház-tetőt. Elhűlve láttuk, hogy az aksi rá van borulva a motorra és az egyik cellát elkezdte "köszörülni" a hajtószíj. Na, ennek szagát éreztük kicsit útközben egy pár percig, de miután elmúlt, ráfogtuk a mellettünk elzúgó óriási kamionra. Hogyan történhetett ez meg? Nos, Andris előző nap kivette az akkumulátort, hogy zenét hallgassunk az építkezésen. Amikor visszatette zuhogott az eső, sietett, s nem rögzítette rendesen, gondolta majd később, de megfeledkezett erről. (Este becsületesen elismerte a hibáját, elnézést kért és levontuk a tanulságokat közösen, jobban kell vigyáznunk, figyelnünk. Nagy teher van mindannyiunkon, Andrison pedig különösen.) Visszahelyeztük az aksit, bekötöttük újra, mert lecsúsztak a rögzítő bilincsek. De nem indult az autó. Az aksinak annyi! Nincs más megoldás, mint a szomszédos - pár 100 m - áruházban venni egy másik akkumulátort.
Sean sajnálkozott, hogy nem jöhet velünk, mert a Home Depot területén mindenben segíthet, de nem hagyhatja el a munkahelyét. Elszántan indultunk el gyalog az elég messze lévő Walmart áruházba, s már azon gondolkoztunk, milyen nehéz lesz az aksit idecipelni. Ekkor eszünkbe jutott, hogy Aranyékkal találkoztunk vásárlás közben, talán még itt vannak, s tudunk segíteni. A számuk azonban nem volt benne a készülékemben. Ezért Kékedi Jóskát hívtam, adja meg a számot, vagy szóljon nekik, hogy hívjanak fel, s elmondtam, mi van. Jóskának sem volt még a telefonjában a számuk, viszont itt van éppen a Walmartban és mindjárt odajön és segít. Nagy kő esett le a szívünkről. Negyedórán belül meg is érkezett, vidáman, „Tessék mosolyogni!” köszöntéssel üdvözölt. Gyakorlatiasan megnézte mi a helyzet, mit kell tenni, mit kell venni, s irány a bolt. Elvitt autóval, leadta az elromlott aksit a visszáru pultnál (ezért kedvezmény jár!), kiválasztotta a megfelelőt, hozzá rögzítő szerelvényt, s nyomás vissza. Közben arra terelődött a szó, hogy pótkerék sincs a teherautóhoz. „Na, így nem lehet közlekedni!” – mondta, betesszük az aksit, s elvisszük együtt az autót egy bontóhoz nem messze innen, s keresünk pótkereket az új árának tizedéért. Így is lett. Az autó ment, a pótkereket is megtaláltuk, de – mivel nem eredeti – ezért fel kell próbálni. Ehhez szerszámunk nem lévén (a kocsihoz nem adtak), újra kell majd jönni.
Jóska az aksival, melynek bal oldala sérült, s kifolyt belőle a zselé (a kép telefonnal készült, sajnos nem a legjobb, ezért elnézést kérek!)
Kékedi Jóskától nagy köszönettel („mahalo” hawaii-i nyelven, mindenütt használják a „thank you” alternatívájaként) érzékeny búcsút vettünk. S mentünk a már kifizetett és számunkra félretett rakományért. Innen a dolgok a rendes kerékvágásban folytak már tovább azzal, hogy ez a súly ismét igen nagy volt az autónak, s féltünk, hogy már nem bírja. De bírta! Megérkeztünk, megebédeltünk és megbeszéltük a tanulságokat Marikával. Az autóval többet kell törődni mindannyiunk biztonságáért. Nagyon kell figyelni egymásra, az eszközöket rendben kell tartani, hogy amikor újra használjuk, ne okozzanak meglepetést senkinek. Számíthatunk itteni új barátainkra. Kékedi Jóskáról ismét bebizonyosodott, mennyire jó ember, s számára mennyire természetesek az élet kisebb-nagyobb akadályai, megpróbáltatásai. Jóska, még egyszer: MAHALO!
Utolsó kommentek