Lehet-e élni hálózaton kívül? A Mesefalu naplója

Christchurch-be érkezésünkkor fiúnk és családja várt bennünket egy előre megrendelt hátizsákos turista szálláshellyel, ahol kialudhattuk magunkat a délelőtt folyamán. A célnak, hogy lefürödjünk és nyugodtan aludjunk kicsit tökéletesen megfelelt. Néhány óra alvás után a városon keresztül haladva elénk tárult a szomorú látvány, a februári földrengés utáni állapot (lásd az első képeket). Romos házak, háztömbök, utcák lezárva, drótkerítéssel elkerítve, számos helyen mutatták a katasztrófa utáni közvetlen állapotot. A közlekedést akadályozó törmelékek eltávolítását, a közvetlen életveszély elhárítását követően sok helyen nem tudnak hozzákezdeni a helyreállításhoz, mert a biztosítók felmérését várják, s csak ezt követően lehet hozzányúlni az épületekhez, ill. ekkor kerülhet sor kártérítésekre, amiből indulhatnak a munkálatok. Az egész városon szomorúág ül, alig vannak emberek az utcákon, még a nem károsult üzletek sora is be van zárva, nincs idegenforgalom. A városlakok jelentős része időlegesen, véglegesen elköltözött.

Keresztül utaztunk Új-Zéland déli szigetén a keleti partról a nyugati partra. A 4-5 órás útról a nagy hegyeken és völgyeken, szerpentineken és hidakon kívül nem sok élményünk maradt, mert az első két-három óra után leragadt a szemünk. Az egész út az álom és ébrenlét sajátos keverékévé vált. Az egész úton egyszer álltunk meg, szálltunk ki (lásd a harmadik és negyedik képet), ezután be is esteledett, s koromsötétben érkeztünk az előre lefoglalt tengerparti szálláshelyünkre. A magányos ház (az ötödik kép, másnap készült) körül sehol senki, az üdülő telep tőle nem messze (csak 1-2 km) lévő központi irodájában sem találtunk senkit. Az utolsó üzenet az volt, hogy csak költözzünk be nyugodtan, ne törődjünk semmivel. Valóban, minden tárva-nyitva, egy minden szükséges komforttal felszerelt faház (háló, teljesen felszerelt konyha, fürdő hideg-meleg vízzel, társalgó, tévé, rádió, DVD lejátszó, stb.), s didergető hideg, ami teljesen felülírja ezt a komfortot. Új-Zélandon ugyanis, alapból nincs fűtés. Csak kiegészítő, helyi megoldásokat alkalmaznak (hősugárzó, olajradiátor, esetleg kandalló, kályha).  

Valamiért – nem derült ki miből fakadt a tévedés – csak másnapra vártak bennünket, így ágynemű nem volt előkészítve. Ezért a gyerekektől kapott hálózsákokban és párnákon aludtunk. Az ágyban már kellemes meleg volt, s egyelőre más nem érdekelt bennünket. Még elalvás előtt érkezett az üzenet, hogy innen – elnézést kérve a tévedésért – el kell majd mennünk három éjszaka után, mert a királynő (angol) születésnapi ünnepsége miatti szabadságolás idejére figyelmetlenül a mi megrendelésünkre kiadták a házat. Hogy hová megyünk majd, az a jövő titka lett. Másnap reggel világosban, körbejártuk a Gentle Annie üdülőtelepet, amely teljesen kihaltnak látszott. Sehol senki, s minden az égvilágon nyitva-tárva: a legalább 100 fős étterem és társalgó (hatodik, hetedik képek), wifivel, professzionális konyhával, gyönyörű füves kemping, lakószobák sora, hatalmas terasszal, közös fürdőblokk, kicsit viharvert tűzrakó hely (a műanyag fóliatetőt a szél szétszaggatta), iroda, raktárak, körös-körül park, sétautak, kis sétaútra a háborgó tenger. Itt vagyunk, egyedül, gazda sehol.

A gyerekektől megkaptuk egyik autójukat, hogy egyedül tudjunk közlekedni. Félórás próbaúton kellett megtanulnom a baloldali közlekedést. Első utunk az elhelyezkedés után a legközelebb eső kisvárosba, Westportba vezetett (itt kaptam az új-zélandi vezetés-továbbképzést). Útközben megnéztünk egy-két lehetséges szálláshelyet arra az esetre, ha a Gentle Annie üdülőtelepről végleg menni kellene, teljesen sikertelenül. A királynő születésnapi ünnepségeire minden foglalt. Mint kiderült, valójában nem ekkor született a királynő, ez valamilyen hivatalosan, ezen esemény ünneplésére kijelölt dátum. A dolognak érdemes lenne utánanézni, de ez most nem érdekes. Nincs szálláshely még aranyárban sem, ez a lényeg. Majd meglátjuk. Csak lesz valami. A baloldali vezetésre visszatérve. Amire különösen figyelni kell: először jobbra kell nézni, onnan jön a közvetlen forgalom. Eltérés a megszokottól: a nagyívben kanyarodónak van előnye (e szabály megváltoztatásán gondolkodnak az itteniek). Nagyon kell figyelni az első időkben, s akkor nincs probléma, nem szabad rutinból csinálni semmit, le kell lassulni. Westport kisváros, egyetlen főutcája van, alig van forgalom. Itt lehet bevásárolni élelmiszert, a könyvárban ingyen lehet internetezni, vannak éttermek, nagyobb boltok, s ezen kívül az égvilágon semmi nevezetes, különleges, vagy érdekes az utazó számára (egyelőre így látszik, ha tévedek, korrigálom).

Az első napok célja, hogy a fiunk és családja körében minél többet legyünk, összebarátkozzunk a kis unokával, s közben segítsünk a gyerekeknek a ház körüli munkákban, részvétel a család életében, személyes emlékek gyűjtése és „betárolása” minden bizonnyal hosszú időkre. Lakhelyük egy nagy hegyek övezte kis, természet közeli falucska hatalmas réten, nagy telkekkel, rajtuk nagyon egyszerű házakkal, kis gazdaságokkal, a helyek lábához közel sűrűbb növényzettel. A hegyekből patakok folynak le, keresztül a kerteken. Mindenütt nyugalom honol. Az itt lakók nem gazdagok, esetenként láthatóan szegények, de – a gyerekek elmondása szerint – jó a közösség, segítik egymást az emberek, odafigyeléssel, eszközökkel, jó tanácsokkal, szolgáltatásokkal. Szükség is van rá, mert sok tíz kilométerre van innen minden szolgáltatás. Kitapintható a csend és a nyugalom, ember, állat növény harmóniában él. A gyerekek pajtásként két alpakkát – Szambo (a fekete), Herceg (a fehér) – tartanak (utolsó képek), amelyek szabadon kószálnak, legelésznek az egész kertben tucatnyi csirke társaságában. A faluban néhányan teljesen, s többen részben offgrid életet élnek. Itt-ott szélkereket, napelemet (rétkábban) látni, de van elektromos hálózat. Vizet viszont mindenki az esőből gyűjt.