A világ egyik legismertebb, legnépszerűbb nagyvárosának meglátogatása további - valószínűsíthető - életünk szempontjából szintén egyfajta búcsúnak tekinthető. Ide azért akartunk eljönni, mert filmélményeink gyakori szereplője. A mostani helyzetben emellett a nagyvárosok jobbik fajtájának megtestesítője, ahol minden megtalálható a nagyvárosi létből, s ennek ellenére emberközeli, emberközpontú is tudott maradni. A városi életformából ennél többet talán már nem is lehet kihozni. Már az első napon megállapítottuk, hogy nem vágyunk még egy ilyen városi életre sem, pedig "tátott szájjal" néztük, s bizonyára fogjuk még nézni az elkövetkező két napon is a csodáit.
Megnyugtató módon, fantasztikusan sok információ áll a rendelkezésünkre a megérkezés pillanatától. A repülőtértől (San Jose) a városba (San Francisco) jutás egyszerűbb volt, mint gondoltuk. Kedves, indiai sofőrünkkel eldiskuráltunk itteni - mindössze 5 éves - életéről. Az előre, interneten lefoglalt motelben elláttak várostérképekkel, így könnyen megtervezhettük a másnapi programunkat. Mindenek előtt el kellett döntenünk, hogyan, mivel közlekedjünk általában a városban 3 napig. A kínálat nagy: kerékpár, kisautó (lásd a fenti képen), taxi, kishajó (pl. az Alcatrazhoz, ahol Al Capone is raboskodott), vagy a városi tömegközlekedés. Az utóbbi sokszínű: kötélvasút, villamos, troli, busz.
Az első nap nem kezdődhetett másképpen, mint a híres kötélvasút (Cable Car) kipróbálása, amely nem csak valamiféle muzeális közlekedő eszköz, hanem nagyonis hétköznapi, rendkívül népszerű a helyi lakosok körében is. Egy menet 5 dollár, de egy háromnapos, bármire. akárhányszor felhasználható jegy mindőssze 20 USD. Ilyet vettünk, mert az amerikai városokra egyáltalán nem jellemzően, San Francisco városi tömegközlekedése rendkívül jó, sokszínű, sűrű mind a járatok gyakorisága és kiterjedtsége tekintetében. A Cable Car egyes kocsijait a végállomáson fordítókorongon kézzel forgatják el és tolják vissza a pályára.
San Francisco utcái leginkább arról nevezetesek, hogy igen meredeken lejtenek és emelkednek (a legutolsó képen ez jól látható a kötélvasútból a Hyde utcában, melynek végén, az öbölben az Alcatraz szigetet látni). Hawaii után, ahol ez még magától értetődőbb, már nem nagyon meglepő. Inkább az, hogyan lehet ilyen dimbes-dombos területen építkezni, közművesíteni, s természetesen közlekedni. Igaz, San Franciscoban nincsen valódi tél, hó és fagy. A síkosság tehát nem okoz gondot. A kötélvasutat azonban igen erősen fékezni kell a lejtőn lefelé, ketten is bírkóznak vele (egy kocsis elöl és egy hátul).
A belvárosban, a Union téren, már a kötélvasútról kinézve megakadt a szemünk a Weinstein Galéria impozáns kirakatain. Az első gyalogos utunk ide vezetett. Beléptünk, szemünk és szánk tátva maradt. Nem akartuk elhinni, hogy Picasso, Chagall és Miro képek sokaságához (nem tévedés, több tucat képről van szó!) "testközelbe" lehet menni, s ha van elég pénzed meg is vásárolhatod az albumokból, s ritka kiállításokból (Amsterdam, Bécs, Budapest) ismert csodákat. A műkereskedő látva megilletődöttségünket, kérdéseinkre készségesen és igen szívélyesen válaszolt. Kiderült, hogy egy-egy ilyen kép ára 100 millió forint nagyságrendű. Hát igen, az offgrid életnek árnyas oldala, hogy ilyen élményekről, a "közvetlen műélvezetről" le kell mondani.
Következő uticélunk mi lehetett volna más, mint a híres Golden Gate híd. Busszal igyekeztünk oda, amikor jött egy telefon Palitól (15 éve él kinn, egy elektronikai fejlesztő eszközkészítő üzem munkatársa), Andrisék ismerőse, San Jose-ban lakik (ahova leszállt a gépünk) felajánlotta, hogy a nap további részében autóval visz bennünket városnézésre, s már úton is van felénk. Leszálltunk a megbeszélt helyen, s vele folytattuk utunkat.
A fokozatosan feloszló köd sajátos fénybe burkolta a hidat, amelyet eddig csak filmekben láthattunk. Megható volt "személyesen találkozni" a világ egyik nevezetességével. Végigmentünk a hídon oda és vissza. Fényképeztük mindkét oldalról. A túloldalon továbbmentünk és behajtottunk a Sausalito településre, ahol leginkább művészek és igen gazdag emberek laknak. Életemben annyi vitorlást és yachtot nem láttam a kikötőjükben, amelyek ára egy-egy jobb lakással is felért, a vízen tartásuk pedig bőven elegendő lenne a havi lakbér fedezésére.
Visszatérve San Franciscoba, az idegen itt szinte a filmekben érzi magát. Különösen, amikor megszólal egy mentő, tűzoltó vagy rendőrautó szirénája, vagy filmforgatást lát a bukkanók valamelyikén, egyik sem ritka, mindezekkel mi is találkoztunk a rövid idő alatt. Az utcák, terek, parkok önmagukban is sokféle látnivalót kínálnak, különösen így karácsony táján: különös alakok, szobrok és szoboremberek, lovasrendőr, a lován télapó sipkában (a lovon a mikulás sipka, nem a rendőrön), korcsolyapálya, mutatványosok, zenészek, különös - többek között régi - járművek (pl. kétéltű városnéző busz, amelyből nem kell kiszállni az Alcatraz szigeti túrán, lásd az alábbi képen), közöttük a hajók, vagy a meghökkentő épületek és utcák (pl. a világ leggirbegurbább utcája, a Lombard utca egyik szakasza, további képek a Picasa albumban, lásd a linkblogokat).
Az első napot tehát többnyire az utakon, az utcán, a szabadban, parkokban és járműveken töltöttük. Megéreztük a város külső karakterét. Kutattuk és kicsit megsejtettük az itt élő embereket is házaikon, kertjeiken, járműveiken, ruhájukon és kicsit hétköznapi viselkedésükön, környezetükön keresztül is, pl az üzletekben, piacokon, szolgáltatások, során, a kereskedelemben. Óhatatlanul a bennünk még frissen élő Hawaii-val hasonlítgatva össze mindent. Ha valamire lehet mondani, hogy "ég s föld", akkor ez erre az összehasonlításra minden bizonnyal igaz. Két teljesen különböző világ. San Francisco érdekes, izgalmas, bizonyos szempontból csodálatos, a nyugati világ gyöngyszeme, értékei vitathatatlanok, azonban az emberek sokasága számára elérhetetlen, megvalósíthatatlan, s összességében, mindent egybevetve pedig fenntarthatatlan.
Utolsó kommentek