Eldőlt a Robertékhez való átköltözés kérdése, tehát elhagyjuk a Rashani telepet. Bejelentettük a változást Rashaninak, ami azzal jár, hogy tegnap óta már vakációzunk, nem kell dolgozni. Mivel Andris időarányosan többet dolgozott, az én munkaóráim is növelték a többletet, s a telepi beruházásaival (építések saját célra) jelentős követelést halmozott fel, azt lelakhatjuk a költözésig. Itt az idő és alkalom végiggondolni, miért kell innen tovább menni, mi az, ami nem tetszik nekünk, szerintünk nem jól működik. Számos problémával egy korábbi naplóbejegyzésben már foglalkoztam (Ez a telep Rashaniról szól). A legjelentősebbre azonban most eszméltem rá, amikor a telepen egyedül vagyunk pár napja. Minden vendég elment, Rashani is gyakran bemegy a közeli településekre, Andris és Ági a kicsivel pedig Robertékhez járnak át előkészíteni a költözést. Itt vagyunk ketten Magyarországhoz képest tényleg a „világ végén”.

Az offgrid élet kritikus pontja alighanem – bármily meglepő – nem az, hogyan lesz víz, energia, lakás, élelmiszer, hiszen ezek nélkül egyszerűen nem lesz semmilyen élet sem, tehát vagy lesz megoldás, vagy egyáltalán nem lesz semmilyen élet. A nagyobb kérdés az, ha megvannak az alapvető életfeltételek, akkor lehet-e minőségi életet élni offgrid módon, s ez utóbbinak mik a feltételei. Nos, arra jöttünk rá, hogy a minőségi élet kulcs a közösség, az embertársak, akik kiteljesítik egymás életét minden lehetséges tekintetben, értelmet adnak az egyes emberek önkifejezésének, önkiteljesítésének. Rashani telepének itt van a leggyengébb pontja. Nincs közösség. Mindenki, aki itt megfordul, de a szomszéd telek tulajdonosa is (Richard) annak ellenére, hogy eredeti célja szerint „visszavonul a világtól” szinte görcsösen keresi a társaságot, a beszélgetések lehetőségét, az „egymásban való szellemi megmerítkezést”. A beszélgetések varázsütésre olyan nyíltakká válnak egyik pillanatról a másikra, amilyen nyíltságot a „tömegtársadalomban” nemigen tapasztalhatunk lényegében idegenek között. Valahogy azt érzi az ember, hogy a hagyományos társadalmi kötelékekből kiszakadva értelmét vesztik az álarcok, a pózok, a felvett szerepek. Ez alól csak Rashani a kirívó kivétel (helyzettől függően), mert ő nagyon szeretné, ha az általa létrehozott „álomvilágban” a „nagy tanító” szerepét tölthetné be, de ez az „egészséges” lélekkel és intelligenciával rendelkező emberek számára nem működik, nem elfogadható. 

Az offgrid élet csak állandó, egészséges közösségben valósítható meg oly módon, hogy az alternatívája lehessen a hálózati létnek, vagy meghaladhassa azt. Az embereknek szükségük van egymásra, saját szükségleteik kielégítése érdekében készek és képesek szolgálni másokat és a közösséget. Szakosodni tudnak olyan dolgokra, amire a közösség tagjainak szüksége van, elő tudnak állítani termékeket, nyújtani tudnak szolgáltatásokat, szolidárisak egymással, szeretettel, szellemi társként fordulnak egymáshoz. Egy valós offgrid világban érti meg az ember igazán – ahogy most mi pár napja élünk – mekkora hatalmas érték a közösség. Mit jelentett számunkra például a szomszédság és a falu, a közvetlen szomszédok (Budapesti lakóhelyeink környéke, Csákberény, Pázmánd), a munkatársi, civil közösségek (teleházasok, civil szervezetek, helyi önkormányzati szakemberek), a családi és rokoni kapcsolatok. 

Ha vannak tartalmas emberi kapcsolatok, közösségi szolidaritás és közös élmények, csakis ez után, vagy ezzel együtt, ennek keretében lehet igazán élvezni a természet értékeit, javait, szépségeit, az emberekkel élő állatokat, amelyek egy tágabb, ökológiai közösség részeiként kapcsolódnak be egy teljes értékű, minőségi offgrid létbe. Erre Rashani telepén nincs lehetőség. Innen el kell mennünk. Hogy a következő helyen, Roberték szomszédságában megvalósítható-e ez a csoda, az kérdés, az esélyek minden esetre ott jobbak, mind az emberi, mind pedig a természeti értékek terén. Hamarosan meglátjuk.