Itt az esőerdőben nem szokás a szomszédolás. Bár a környék lakói ismerik, mindig köszöntik egymást ha találkoznak az erdei úton, de nem járnak egymáshoz, ha csak nincs ennek valamilyen különleges oka. Ilyen lehet egy elveszett állat, valami veszélyhelyzet, de ez igen ritka. Ennek több oka lehet, de semmiképpen sem az egymás iránti közömbösség, mert szükség esetén a segítőkészség megvan. Inkább a távolság (az erő erősen elválaszt, több hektáros telkekről van szó), a magántulajdon szentsége, egymás nyugalmának maximális tisztelete alakította ki ezt a viszonyt. Az állatok azonban mindezt nem tudják. Ha elkóborol egy macska, kutya, kecske, malac, azok szabadon kószálnak a telkek között, mert kerítések nincsenek. legfeljebb az erdei út felől, de ez is inkább a kivétel. Szabadon át lehetne járni a területek között, de ezt senki sem teszi. 

Az „állati” vendég azonban nem ritka. tegnap egy gyönyörű bulldogszerű kutyus (sajnos a fajtákhoz nem értek, majd kijavít valaki a kép alapján) jelent meg a ház alatti műhelyben, s szinte kúszva közeledett hozzám. A szemmel is láthatóan emberbarát kutyus (bár testalkata vadállatra utalt) szinte kérlelte a szeretetet és a simogatást. Ahogy az első baráti lapogatást megkapta, mintegy varázsütésre felállt, s követte minden lépésemet, újra és újra simogatásért „folyamodott”. Mari is azonnal megbarátkozott vele, bár ő igencsak tart az ilyenfajta kutyáktól. A kutyus percek alatt már otthon érezte magát, be-benézett mindenhová, követett bennünket. Kokóval, Andrisék kutyájával is gyors körbeszaglászás után megbarátkozott, s hatalmas ugrabugrálós játékba és futkározásokba kezdtek. Ágit és a kis Skyiát is nagy barátsággal szaglászta és ugrálta körül meglehetősen testes kutyavendégünk. Túljutva a dolog érdekességén, felmerült a kérdés, hogyan tovább? Kié lehet ez a kedves, ápolt és szép kiskutyusnak már nemigen mondható állat? Nyilván elkóborolt otthonról, talán keresi a gazdája, s ő ijedtségből, kíváncsiságból – ki tudja? – keres új barátokat, gazdát, otthont. 

Legvalószínűbb, hogy ezt az ápolt, barátságos, felnőtthöz, gyerekhez és más állatokhoz szokott (a kecskéket sem nem ugatta, sem nem támadta meg, inkább azok kergették meg egy kicsit) kutyust minden bizonnyal keresi valaki. Ilyenkor az a szokás itt, hogy a talált állatot az erdei út szélén, pórázon kikötik, adnak mellé vizet és aki keresi (csak az úton járkálhat, a telkeken keresztül nem!), meg fogja találni és elviszi. Mi is ezt tettük. Elvittük a területünk bejáratához, ott megkötöttük, elláttuk vízzel és magára hagytuk. Ez kora délután volt. Pár óra múlva, amikor befejeztük a napi munkát (napelemek felvitele a háztetőre) megnéztük, hogy van a vendégkutyusunk. Már nem volt ott, érte jöttek. Elvezették a hevenyészett pórázon. Biztosak vagyunk benne, hogy a gazdája találta meg. Néhány kellemes perccel, egy tapasztalattal és egy „állati” jó baráttal lettünk gazdagabbak, meg egy ismeretlen ismerőssel, aki tudja, hogy ezen a területen – ahol a kutyust megtalálták – az állatokat szerető, megértő és segítőkész emberek laknak.