A közösségi szolidaritás olyasmi, mint a levegő. Létét, fontosságát akkor érezzük inkább, ha hiányzik, ha különösen szükségessé, kritikussá válik. Pázmánd közössége megmutatta nekünk, hogy az egymás iránti figyelem, segítségnyújtás itt van, él és minden másfajta, akár ellentmondásos kapcsolatok felett áll. Történt, hogy Marika - feleségem - lábműtéten esett át és egy darabig nem tud járni. Akinek a járás a világ legtermészetesebb dolga, nincs felkészülve arra helyzetre, amikor egyik pillanatról a másikra ez a képessége megszűnik. Szinte semmit sem tud úgy folytatni, ahogyan ezt megelőzően tette. Vérmérséklettől függően, az első reakció lehet a pánik: szinte minden alapvető életfunkciót, szokást újra kell gondolni, kitalálni, megtanulni, a szükséges ismeretlen kellékekkel felszerelkezni, mert az életnek folytatódnia kell, szünetre nincs lehetőség. És itt jön a szűkebb és tágabb közösség szolidaritása.
Jönnek a telefonok, mire van szükségetek, csak szóljatok! Hipp-hopp itt terem egy kerekesszék (köszönjük Mónika!), járókeretből már több is van a kelleténél (köszönjük Béla, Jóska!), műanyag szék a zuhanyozáshoz (köszönjük Hédy!). Mit esztek, ha nincs otthon főzés (köszönjük Marcsi, Ági, Ó-Velence Étterem!)? Ha bármire szükségetek van, csak szóljatok (köszönjük mindenkinek, aki érdeklődött és segítséget ajánlott). Igen, így már nincs pánik, van segítség, biztonságos talajt érzünk a lábunk alatt, nem vagyunk magunkra hagyva. Életünk egy újabb, de normális kerékvágásba fordult (a csúcs az volt, amikor Marika kerekesszékben kezdett söprögetni). Nem nagy dolog? Dehogynem, a legnagyobb! Az ilyen és ehhez hasonló gesztusok, kapcsolatok teszik otthonossá a közösséget, s nem is kell hozzá tőzsgyökeres pázmándinak lenni. Más esetekből tudjuk, hogy a közösségi szolidaritásnak ez a fajta megnyilvánulása nem egyedi eset errefelé, s bizonyára más falu- és városi lakókörzeti közösségekben is természetes jelenség.
Utolsó kommentek