Akiket így nem szoktunk látni. Mintha ijedten azt kérdeznék: "Nahát, hogy kerültünk mi ide? Gyerekek, merre van itt a kijárat? Micsoda ciki, itt rajtunk kívül mindenki fel van öltözve. Meneküljünk! " - mondhatnám egyik-másikra nézve, fejvesztve. Nem tudom mit láttam meg ebben a képben, a bevásárlóközpont egyik, átrendezés alatt álló üzletében. Először elmentem mellette, de nem hagyott a kép nyugodni. Kétszer is visszamentem, nem tudtam választ adni, miért akarom lefényképezni. S végül, íme a fotó. De valójában nem tudom mit üzen. Valami furcsát, valami megmagyarázhatatlan dolgot. Vagy inkább megfejtésre várót? Azt érzem, hogy ez sokszorosan nem természetes: a bábuk már önmagukban, a tökéletességre törekvő látható fogyatékosság, a szenvtelenül kíváncsi tekintetek, a rendezetlen kirakati környezet, az idegenek közössége, a magabiztos kiszolgáltatottság, szokatlanul közel állnak egymáshoz, az ember mint tárgy? Talán egy bizonyos szemszögből - például a fogyasztói társadalom szemüvegén keresztül - nézve ilyeneknek tűnhetünk magunk is? Értelmetlen szépségek, tökéletes torzók, személytelen tömeg, magatehetetlen egyéniségek. Persze, tudom, hogy mi ez és mire jó, de miért akadt meg rajta mégis a szemem? Miért nem hagy nyugodni ez a kép? Figyeljük meg a szemeket, mintha mindegyik figura azt kérdezné: "Ki vagyok én?" És mi, a nézők, vajon tudjuk a választ erre a kérdésre önmagunkra nézve?
Utolsó kommentek