Működik a WC, mert megcsináltuk a szennyvíz elvezetését és jól működik. Az öblítés egyelőre "hagyományos", azaz vödör segítségével történik, de vizünk már van elég. Gyűjtjük a tetőről, telik a víztartály és van hordóban is. A lényeg, hogy már otthon intézzük kis és nagy dolgainkat. Ez nagy szó, mert Andrisék néhány száz méterre laknak tőlünk az erdő egy másik részében és időben el kell indulni, hogy "elérjük a csatlakozást". Vannak sztorik arról, mi van, ha ez nem sikerül. De ezt most hagyjuk ... A budi kérdésről életem néhány tragikusnak induló, de végül mégis jól végződő sztorija jut eszembe. Egyet elmesélek az itteni, nem igazán érdekes "természet közeli budi dolgok" részletezése helyett.
Kaukázus 
1969-et írtunk, a Kaukázusba, (Szovjetúnió, Kabardino-Balkar Autonóm Terület, ma Köztársaság, az orosz föderáció része) utaztam, egy alpinista táborba jó barátomhoz, a karacsáj Timur Adzsievhez, aki (írtam róla itt a naplóban) odavalósi. Vonattal Nalcsikba érkeztem a nagy hegyek lábához, ahol Timúrral kellett találkoznom, hogy együtt busszal menjünk tovább. Sok időm volt még a találkozóig, s közben "megszólított a természet". Merre lehet is a nyilvános WC. Tudni kell, hogy a 60-as évek szovjet városaiban a nyilvános illemhely egyrészt ritkaság, másrészt nem éppen a higiené mintaképe volt (a megoldás általában "talpas", vagy deszka nélküli fajansz, amelyre a népek felguggoltak, s nem volt jellemző a manapság általános naponta is többszöri, ügyeleti jellegű takarítás, sőt ...).
Nálcsik, a Kaukázus "fővárosa" 
De térjünk vissza Nálcsikba. A vasút- és buszállomáson budi sehol. Nem jó jel, mert a városban semmit sem ismerek, gőzöm nem volt merre induljak, hol keressem a "megoldást", amely egyre sürgetőbb lett. Hatalmas hátizsákommal jártam a nagy parkot, keresve valami nyilvános helyet, amelyhez esetleg WC is tartozik. Persze kérdezgettem az embereket, akik rendre azt mondták, hogy van nyilvános WC a parkban. De én sehol sem láttam azt. Már kezdett tragikussá válni a dolog, időnként már X-ben kellett járnom, amikor rájöttem, hogy valóban, a legközpontibb, legnagyobb épület - amire egyáltalán nem gondoltam - nem más, mint az a bizonyos nyilvános WC. Van Isten! - gondoltam. Nyomás, két roham közötti utolsó lehetőségként.
Nálcsik, Vasútállomás ma (akkor is így nézhetett ki), így érkeztem én is, hátizsákos turistaként 
Az időzítés jó volt, beléptem a férfi oldal ajtaján, már kezdtem beleélni magamat, hogy minden oké lesz, amikor földbe gyökerezett a lábam a látványtól (az ilyen helyeken általános bűzt és a szennyes, tocsogós padlót már kinti életem évei alatt meg kellett szoknom). Amit itt láttam, az minden képzeletemet felülmúlta. Egy hatalmas terem, a falak mellett az emberek a talpas "állásokon" guggolnak, végzik a dolgukat, mellettük cókmókjaik (táska, szatyor, bőrönd, batyu felakasztva, félig a latyakban), s vidáman beszélgetnek, híreket cserélnek, nevetgélnek. Na, nem, itt nem könnyítek magamon, ha belehalok is. - hondoltam, s már fordultam is ki, menekültem. Ekkor jött az újabb, szinte végső roham. Szédelegni kezdtem, mi legyen, még egy helyet nem találok, az biztos.
Tettem egy kört a ház körül, s közben végiggondoltam. Itt vannak ők és én. Nekik ez természetes, s számukra én ugyanolyan utazó és szükségét végző ember vagyok, mint ők. A helyzet csak nekem problémás, csak magammal kell egyezkednem, elfogadtatnom a helyzetet. Legyek néhány percre olyan, mint ők, s akkor minden rendben lesz? Na ez volt egy igazi, kényszerű kultúraváltás, kulturális sokk a javából. Másodszorra mosolyogva léptem be a "sajátos társalgó budiba", a kép nem változott. Az emberek üdvözöltek. Lekuporodtam egy üres állás felett, a hátamon tartva a zsákom, mert letenni nem lehetett, vagy inkább nem akartam.
A megkönnyebbülés mennyei volt. A "közönségnek" feltűnt, hogy nem odavalósi vagyok (az ott, a kaukázusi hegyekben élő karacsájok és a völgyekben lakó cserkeszek a japán-kínai ázsiaiak és a mongolok között vannak kinézetre, amúgy többnyire szép arcú emberek) ezért tapintatosan kivárva kicsit, amúgy guggolva, érdeklődni kezdtek felőlem. Udvariatlanság lett volna ebben a sajátos helyzetben felpattanni, s szótlanul távozni. Így aztán, nekem is elő kellett adnom a saját történetemet, ki vagyok, honnan jöttem, hová megyek ... Néhány perc múlva már nem is éreztem annyira furcsának a helyzetet. Az emberek nagyon kedvesek voltak ... Ez után már nem nagyon tudok meglepődni WC-sztorikon.
Utolsó kommentek