Az autó igencsak próbára tette az idegeinket. Az eladó "ijedtében", hogy visszakérjük a pénzt, amikor valami furcsa hangot kezdett kiadni, kicserélte a motort. Végül egy erősebb, fiatalabb motor került bele ugyanazért az árért (minusz az idegeskedés, vontatás, telefonálgatás, bizonytalanság, stb.). Amikor ez megvolt, a második napon felforrt a víz, újra irány a szerelő. A hegyről üresben kellett legurulni vagy 15 km-t forgalomban, álló motorral, szervófék és -kormány nélkül, de végül sikerült odajutni. Másnap egy furcsa telefon jött a szervízből, hogy menjünk oda, meg kell beszélni, mert sok dolgot meg kell nézni, ha mindent átnéznek, az sokba kerül, mellesleg jobb, ha visszaadjuk a kocsit az eladónak. Na ez már sok volt "a jóból". A helyszínen kiderült, szó sincs erről, teljes motorkivizsgálásról beszéltek és a rendszeres karbantartás költségeiről. Amiért az autót odavittük, az egy egyszerű szerelési hiba, laza csavarok és csövek, 122 dollár, egy órás javítás és minden rendben.
Fellélegeztünk. El is készült, remekül ment is az autó, örültünk, végre újra egyenesben vagyunk. Este, sötétben érkeztünk a Mesefaluba, Mari beállt az előkészített útra, rosszul vette be a kanyart és a jobb első kerék átugrott egy kis fatörzsön, s amikor hátramenetbe kapcsolt leszakította az első spoiler jobb oldalát, a fatuskó beszorult a kerék és a spoiler közé, se előre, se hátra. Na ez hiányzott még! Még az este Andrissal megnéztük, megbeszéltük mit lehet tenni. Másnap reggel fél óra alatt elrendeztem a dolgot, kivágtam láncfűrésszel a csonkot (kettő is volt), azok leestek és már ment is az autó. A spoilert visszatettem a helyére, minden rendben volt, de hát az idegesség. Még aznap újra a városba (Hilo) készültünk délután (délelőtt az épületen dolgoztam, a szarufák közötti merevítő blokkokat készítettem a tetőhöz). Esett az eső, gondoltam megnézem, hogy a vitorlák hogyan bírják a vizet, nem ázik-e be a sátor. Ez folyamatos kérdés, itt-ott mindig csepeg egy kicsit. Ahogy nézegetem (Mari már a kocsiban ül és vár, hogy menjek), akkora eső kezdődött, amilyent életemben nem láttam. Mintha dézsából öntenék? Mit dézsából, fürdőkádból, folyamatosan. Nem tudtam hol hárítsam a vitorlákban több helyen is összegyűlő vizek hatalmas nyomását. Egyszerűen mindent szintet elárasztott a víz, a vitorlatető felmondta a szolgálatot.
Az eső ettől kezdve másfél napig esett. Már az első adagnál beáztunk, többnyire alulról, mert a valahol becsurgó víz a jó vízszint miatt megállt mindkét szinten, így a sátor alatt is. Kész. Itt már nem alhatunk, gyerünk visszaköltözni, hurcolkodni Andrisékhoz, késő este. Addig küzdtünk a vízzel, reménykedve, hátha sikerül a beázásokat elhárítani. Nem sikerült. Másnap már az új matracokat is menteni kellett, mert a sátor belseje is vizes lett. Most újra együtt lakunk Andrisékkal (mi a kis 2x2 méteres padlásszobánkban), s csak abban reménykedünk, hogy a tető hamarosan felkerül, s akkor már nem fenyeget ilyen veszély. Mindezt néhány nap leforgása alatt, sűrítve éltük meg. Ilyenkor fel-felmerül a gondolat bennünk, hogy hiányzik-e ez nekünk? Akkor nyugszunk meg, billenünk vissza, ha közben el tudunk menni egy jó kis tengerpartra, a termálstrandra (Hot Pond), vagy kirándulni valahová. Eddig még sikerült az ilyen kihívásokon túltenni magunkat, mert a terv és az előrehaladás azért összességében még mindig lelkesítő.
Utolsó kommentek