Marika nénivel (lásd a képeken), általános és középiskolai tanítómmal több, mint öt évtizedes, töretlen barátság és szeretet kapcsol össze a mai napig. Félévente-évente megjelenek nála, vagy "elrabolom" aktuális otthonomba, újra és újra bemutatkozom neki, ahogyan változom és körülöttem változik a világ. Folyamatosan követi a velem történteket. Minden barátom és ismerősöm közül ő volt leginkább megilletődve, s megijedve attól, hogy - esetleg - örökre messze költözünk. Először a múlt század (Jézusom!) hatvanas éveinek második felében beszéltem neki a számítógépekről, a távközlés várható, hihetetlen fejlődéséről. Humán műveltségével (magyar nyelv és irodalom, történelem szakos), emberközpontúságával ugyan csodálta a technika fejlődését, de egyben el is utasította, mint közvetítő eszközt. Kodály szavaival kifejezve felfogását erről: "Két ember között a legrövidebb út - egy mosoly." Számára a technikai közvetítés végkifejletét a könyv, az újság, a lemezjátszó, s még esetleg a telefon, ha nagyon muszáj, a televízió jelentette (kb. ilyen sorrendben lenne hajlandó lemondani róluk, ha választani kellene) - eddig. 
Ebből a hátrányos helyzetből indultam én a javaslatommal, hogy higgye el, a számítógép és az internet kicsiny lakásába varázsol mindent, ami elérhetetlen számára, s Hawaii-ról nem félévenként, de akár minden nap bejelentkezhetem írásban, hangban és képben. Természetesen teljesen tisztában volt ezekkel a lehetőségekkel, mert látta és érti, mit jelent a modern kommunikációs technika, de arról is meg volt győződve, hogy ez (már) nem az ő világa, neki erre egyáltalán nincs szüksége. No meg, a könyvek, lemezek uralják a kis lakást, számítógépnek - nem vicc, valóban - nincs benne hely. A megrendítő és segítségemül szolgáló esemény a némely könyvnél is kisebb laptopok megjelenése volt, s az a tudat, hogy nem az ő több ezres könyv- és lemeztára, de a világ összes könyve, zenéje, filmje, újságja, s egyéb információforrása válik elérhetővé. 
Újra és újra próbálkoztam, s egyszer csak, ahogy elkövetkező újabb, hosszabb elutazásunk dátuma egyre közelebbinek tűnt, megtört a jég. Belement, hogy hozzak neki egy laptopot, jöhet az internet, a betanítás. Unokaöcsémmel, Danival (ő a másik a képeken) mindent megszerveztünk, kivéve az internetet, amit Marika néni maga intézett egyedül a T-Com-mal (!). Az örök tanító kisdiákként szívta magába a számítógép és az internet használat alapjait. Közben kuncogott magában, Dani tanítómesteri módszerein, trükkjein. Engem, az első szeánsz során csak az első élmény sikere izgatott, erre figyelemmel követtem (és időnként fényképeztem) a számomra megrendítő eseményt. Marika néni csodálatosan helytállt. Többször is elismételte a műveleteket, időnként nehezen tudott elszakadni egy-egy csodától (pl. élőkapcsolat feleségemmel Marikával Skype-on, egy-egy érdekes online újság, vagy egy számítógépes játék hosszú percekre lekötötte). Csak akkor vált meg tőlük, amikor meggyőztük, hogy bármikor folytatható, de még sok "csodát" akarunk megmutatni, megtanítani. Így lett ő a Mesefalu Napló olvasója! 
Utolsó kommentek