Tegnap egy szívélyes meghívásnak tettünk eleget (Marika és én) Pázmándon a Föld Napja alkalmából, hogy meséljünk a Mesefalu programról, annak különösen a "földvigyázó" oldaláról. Csak amikor megérkeztünk, szembesültünk vele, hogy a közönség többnyie gyerekekből - csecsemőtől iskolás korúig - áll. Megérkezéskor volt kis időnk, s kitaláltuk a Mesefalu sztori gyerekverzióját (egyszer volt, hol nem volt, az óperenciás tengeren is túl, az üveghegyen is túl ... nos, ez bizonyára Hawaii, mert annál messzebb már menni nem lehet, ha a talpunk alat átfúrnánk a földet, sok ezer km-re alattunk nekünk fejjel lefelé állna egy olyan kisgyerek, mint ti a Mesefaluban, és így tovább ...), közben kérdezgetés, hogy értik-e (hogyan képzelnének el egy Mesefalut, stb.).
Szóval, így indult. Az első mondatok után kiderült a gyerekeknek, hogy ez valójában nem mese (meg közben már későre is járt picit nekik, este fél nyolc volt már), kezdtek elszállingózni. Váltanunk kellett a Mesefalu felnőtt verziójára. A közönség egyre nagyobb figyelemmel és érdeklődéssel hallgatta a felnőtt mesét: Hawaii másik oldaláról, az éghajlatról, természetről, állatvilágról, a hálózaton kívüli élet lehetőségeiről, a világ számára még kihasználatlan napenergiáról, az ember nem lakta esőerdő meghódításáról, de leginkább az egyszerű élet és a kisközösség, a pionírok bátorsága ragadta meg a hallgatóságot. Csak néhány kérdés hangzott el, mert annyira állomszerűnek érezték a mesét, mint később kiderült. A mondóka végén, szinte kórusban mondták a pázmándiak: Jövünk hozzátok a Mesefaluba! Csodálkoznátok ugy-e, ha egyszer csak megjelennénk ott?
Utolsó kommentek