Andris az elmúlt napok egyikén kisebb szédüléssel és fejfájással, annál erőteljesebb orrdugulással, influenza gyanús megfázással ébredt. Már napok óta bújkált benne ez, a család többi tagjában is, de számára a betegség nem elfogadható állapot. Ezért - "csakazértis" és kötelességtudatból - a kiakalult gyakorlat szerint korán reggel vette a cókmókját és felkocsizott a Mesefaluba. Bár reggel borús volt az idő, itt ennek nincs jelentősége - gondolta - mert pillanatok alatt kiderülhet, s jön a meleg. Nem ez történt. Fern Forestben szakadt az eső. Romeró nem kezdett dolgozni, várt talán az eső alábbhagy. Andris, hogy az idő ne vesszen kárba addig sem, úgy döntött, végre kihúzza a kerítést a második ház helyén, a kecskéket áttelepíti, hogy lelegeljék és jól letapossák a terepet. Egy-két óra, pikk-pakk, meg is van.

Zúgott és hasogatott a feje, folyt az orra, még át is ázott. Először akkor bizonytalanodott el a vállalkozásában, amikor újra meglátta a takaró alatt, hetek óta várakozó, kb. 100 m hosszú fémkerítés-tekercset (a videó végén látható). Súlya 150-200 kg lehet, se lába, se kereke, Andris pedig egy szál magában a vadon közepén. Legalább 100-150 m-re kell elvinni a másik helyszínre, s kifeszíteni a fák között, a dimbes-dombos talajon. De hogyan? Tolja? Húzza? Görgesse? Keresztül a járhatatlan erdőn? Mindent megpróbált, a végén már tépte, cibálta a tehetetlen nagy "testet", de ha meg is indult valamely irányba, a következő másodpercben már be is akadt valahol. Már a beakadás helyének megkeresése is egy kész rejtvény, a kihámozás még nagyobb kihívás. Közben már a torka is fáj, feje sajog, folyik az orra, csurom vizes mindenütt, nem is számolja, hányszor csúszott meg, esett el, egy merő sár mindene.

Repin volgai hajóvontatói hozzá képest, kis költői túlzással, kellemes társaságban, vígan korzóznak a napsütötte folyóparton. És sehol senki, aki segíteni tudna. A sziszifuszi küzelem egy kritikus pontján Andris megadóan, tehetetlenül, borul a makacsul ellenálló, "vigyorgó" kerítéstekercsre, körötte csend, szíve hevesen ver, tüdeje zihál, feje zúg. S ekkor, csak ekkor fordul meg a fejében: "Mi a f****t csinálok én étt? Mi a búbánatos p****ért fetrengek itt betegen a sárban? Hol vagyok, ki vagyok? Egyáltalán, tényleg itt vagyok? Lehetnék kis családi fészkemben, gyógyulgathatnék, kislányommal játszhatnék. Ezt nem hiszem el!" Mondanunk sem kell, a kecskekarám nem készült el aznap. Majd más időben, más állapotban, más technológiával. Nagynéha ilyen helyzetek is adódhatnak itt, ha még nincs együtt a közösség.